Bizonyára már mindenki találkozott azzal a jelenséggel, amikor a hold felsejlik a nappali égbolton. Erre mondhatjuk az ártatlan szemlélődő meglepettségével: „Ej be nagyon érdekes, most is látszik a hold!” Vagy elítélően, mint aki valami hamisságra figyel fel. „Hogy mik vannak, mit keres a hold ilyenkor az égen!” Aztán játékosan meg is inthetjük a holdat. „Hogy ejnye no, mit keresel most fent az égen te cudar hold.” A régi idők nosztalgiával átitatva így kesereghetünk: „Hej, biza az én időmben a hold még tudta hol a helye.” Meg persze a szigorú szülő haragjával dorgálhatjuk meg. „No, te hold, le jössz onnan rögtön magadtól vagy én hozzalak le?!” Vagy saját csillagászati korrektségünktől elbűvölve, büszkeségtől dagadó pénisszel így is szólhatunk: „Látják kérem, nálunk már a hold legalább annyit van nappal is az égen mint a nap!” Az örök férfi pedig így incselkedik: „Régen zászlóztak már meg kicsikém, ez a te bajod, ezért képzeled már napnak is magad.” A nevető hold pedig csak kacérkodik velünk.