Egész gyerekkoromban ámulva figyeltem, ahogyan a felnőttek belemélyednek egy-egy újságba, tanulmányozzák a cikkeket, elfeledve egy pillanatra rohanó életüket. Soha nem felejtem el, ahogy a nagyapám ebéd után kezébe vette az újságot, és láttam csillogó tekintetét. Az az idő szent volt számára, amikor tudtuk, hogy ne zavarjuk. Vagy amikor már nagyobb voltam, az anyukám kivágott egy cikket a meséket tartalmazó lapból, hogy azon gyakoroljuk az olvasást a gyakorló könyv mellett. Ma már csak este egy gyors kérdés:
-Te melyik újságot szeretnéd elolvasni ma? Melyiket adjam oda?- majd a friss zsákmánnyal térünk nyugovóra.

Úgyhogy az újságokkal való kapcsolatom nem ma kezdődött, és bízom benne, hogy még sokáig kitart. Először csak lapozgattam a képekért, később már olvasni is kezdtem egyre komolyabb újságokat, napilapokat. Ma már a rendszeres napilapolvasás mellett bekúsztak a repertoárba a divatújságok is, például a Marie Claire vagy az Elle, és a folyamat elkezdődött. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mindaz, amit magam előtt tartok, hogyan készül, kik írják, vajon milyen a szerkesztőségi munka, milyen az újságírók napi feladatköre, hogy születik meg a lapszám?

Kapóra jött a nyári gyakorlat lehetősége erre, hiszen a gyakorlati helyek között ott szerepelt a Magyar Hírlap is, mint napilap. Rögtön jelentkeztem, és szerencsém volt, odakerültem. Nagy várakozással tekintettem a feladat elé, számtalanszor végiggondoltam mit fogok majd gyakornokként csinálni, vajon milyen feladatokat bíznak rám?

Az első nap, kicsit félve léptem át a szerkesztőség küszöbét, de kedvesen útba igazítottak Szentesi Zöldi László főszerkesztő helyettes úrhoz, aki –lévén, hogy éppen a futball világbajnokság zajlott Dél-Afrikában- a kedvenc csapatomról érdeklődött először. Követtem a vb-t, ez meglepte és már nem is volt kérdés, hogy melyik rovatot válassza ki a számomra: a sportrovatot. Ez számomra is az egyik legjobb választás volt, ugyanis versenysportolói múltam okán mindig is érdekelt a sport és kihívásnak éreztem, hogy nőként vajon meg tudok-e majd felelni a rovat férfitagjai között. Salánki Miklós vett a szárnyai alá, aki bemutatott ott lévő a kollégáinak, Róth Ferencnek és a legendás Burkovics Ferencnek. Hálás vagyok neki, hogy a gyakorlat két hete alatt végig partnerként kezelt, és értékelte, ha hozzá tudtam szólni az aktuális munkájukhoz vagy az éppen zajló focimeccshez, amit gyakran az egész szerkesztőséggel közösen tekintettünk meg. Adta magát a téma, hogy miről írjak elsőként,- ez nem volt más, mint a női futball.

Egyik nap Miklós igen érdekes másnapi feladatot tűzött ki számomra: kísérjem el egy sajtótájékoztatóra. A sajtótájékoztatót abból az apropóból rendezték, hogy 2010. július 15-20-a között került megrendezésre az Öttusa Európa- bajnokságot Debrecenben. Igazán érdekes és megtisztelő feladat volt, ahogy végighallgattuk a polgármestert, a szervezőket, bajnokokat, jegyzeteket készítettem, majd a végén a mentorommal a többi újság képviseletében megjelent újságírókkal beszélgettünk. Ebből is született egy írás.

A számomra legnagyobb falat azonban egy portré elkészítése volt Bernek Péterről, híres fiatal úszónkról, a Kőbánya SC versenyzőjéről, aki –most már tudjuk- megnyerte a szingapúri I. Ifjúsági Olimpiát. Úszó voltam, ráadásul pont ebben az egyesületben, de a munka összetett volt, és sok szervezést igényt. Ugyanis szerdán kaptam a feladatot, hogy csütörtök estére legyen meg az interjú, hiszen Péter és edzője magaslati edzőtáborba utaznak még a héten. Gyors telefonok után megtörtént az időpont egyeztetés, majd másnap az interjú az épp névnapját ünneplő ifjú sportolóval, aki roppant készségesen válaszolt a kérdéseimre még a fárasztó edzés után is. Edzőjével történt beszélgetés után, már csak a cikk megírása volt hátra, ahol a legjobbat akartam nyújtani. Nagy izgalommal kattintottam este a küldés gombra, amit hamarosan Miklós válasza követett e-mailben. Dicsérő szavakat kaptam és ez nagy boldogság volt számomra. A legnagyobb elismerés azonban az volt, hogy ígéretet kaptam, hogy a cikk meg fog jelenni a lap hasábjain.

A gyakorlat napjai lassan befejeződtek, elfogytak a nekem kiszabott feladatok is, és eljött az utolsó nap , az elköszönés ideje. Szomorú szívvel hagytam ott a rovatot és a munkatársakat, mert sok mindent láttam, tanultam tőlük. Megmutatták az apró fortélyokat, felvittek a képszerkesztők, tördelők birodalmába, ahol megcsodálhattam a vizuális szerkesztés világát is és soha nem éreztették velem, hogy csak egy gyakornok vagyok, aki rövid időre náluk segédkezik. Mindenki kedves és segítőkész volt a két alatt.

Eltelt egy hét és egy üzenet várt reggel a telefonomon Miklóstól:
- Sára, vedd meg a mai számot, és lapozz a sportrovathoz.

Rohantam az újságoshoz, akinél nem volt a keresett lapszám, ezért kétségbeesetten kerestem egy másikat. Amint a kezembe került a példány rögtön odalapoztam.

Egy címet láttam: „Kőbányai üstökös a vízben”- Simon Sára.

Megjelent a cikkem. Leírhatatlan érzés még most is.