Sok gimnáziumi osztálytársamtól hallottam ezt a kérdést, és most még több egyetemi csoporttársamtól.

Sokan szeretnének saját keresetet, amit csak és kizárólag magukra költhetnek és nem kell róla elszámolniuk.

Arról álmodoznak, mennyi hasznos és haszontalan dolgot vehetnének belőle, mennyi új ruhát, mennyit szórakozhatnának, és a saját maguk összeállította órarend meleltt még idejük is lenne rá, de ez sajnos nem így van.

Amikor nagy lendülettel és lelkesedéssel belevetik magukat a keresésbe, rá kell ébredniük, hogy a diákmunkáért jó ha 400-500 forintos órabért adnak, és azt sem az ingyen, hanem unalmas, monoton munkáért, ami előrébb sem viszi az embert, de az idejét, amit valójában a tanulásra kéne fordítania, és arra, hogy később már olyan munkát vállalhasson amiben az örömét leli, elveszi.

Ennek ellenére, sokan végeznek diákmunkát csupán egy kis plusz pénzért, ami rengeteg idejüket és energiájukat elveszi, sok esetben a munka ütközik az órákkal, máskor pedig már a megfáradt diáknak nincs ereje a tanulásra koncentrálni egy dolgos nap után.

Ilyen esetekben fordulhat elő, hogy az illetőből friss diplomás helyett bolti eladó válik.

Vannak persze, akiknek fizetni kell az albérletet, az iskolát, és ezer más dolgot, így rá vannak kényszerülve a munkára ahhoz, hogy előrébb tudjanak jutni és lehetőségük nyíljon tanulni, de nekik nincs más választásuk.

Ők azok a mindennapi hősök, akiknek áldozatokat kell hozni azért, hogy elérjenek valamit, de ha megvan bennük a kellő kitartás és elszántság, sikerülhet.

Összességében, az én vélemény az, hogy aki nincs rászorulva, és nem ezen múlik, hogy lehetősége nyíljon a tanulásra, az ne terhelje le magát feleslegesen, addig, amíg még lehet.