Alapvetően nem vagyok tüntetéspárti. Meg is lepődtem saját magamon, amikor hirtelen örülni kezdtem az elmúlt néhány évben kialakult magyar demonstráció-kultúra hozományának. Persze nem azokra a tüntetésekre gondolok, ahol a delikvensek táncolnak a jogaikért, hanem azokra, amiknek a puszta hírére is keresztbe pisiljük magunkat… Pavlov jegyzetelne, ha látná. Hangsúlyozom, nem szép dolog a fenyegetőzés, a megfélemlítés még kevésbé az, most mégis taps és köszönet a Jobbiknak, hogy a frászt hozták Alföldire.
Lehet, hogy a Nemzeti Színház igazgatója nem tudja, melyik országban van, bár szerintem inkább azt nem, melyikben kellene lennie... Semmi más épelméjű magyarázatot nem találtam arra, hogy engedélyezte a Budapesti Román Kulturális Intézetnek egy ünnepi fogadás megtartását a Nemzeti Színházban. Még ha tudom is én, az abált szalonna vagy a manele zene világnapja lenne, bólintanék, hogy rendben, közeledjenek a kultúrák és a művészetek. De sajnos nem így van. December elsején keleti szomszédaink Nagy-Románia megalakulásának 92. évfordulóját ünneplik, ami számunkra egyet jelent Erdély elvesztésének gyászos emlékével.
De ne legyünk képmutatóak, botrányok nélkül mégsem élet az élet. Épp jókor, már mindenki elfelejtette, milyen vidáman koccintott Medgyessy Péter pár éve a román kormányfővel ugyanezen alkalomból. Alföldi szénája talán egy fokkal jobban áll, egye fene, most az egyszer eltekintünk attól, hogy hazaárulást kiáltsunk. Egyébként azt gondolom, ő sem mérlegelte elég alaposan, hány ember jóérzését sértette volna ez a lépés. Túlzás azt mondani, hogy ő csak jót akart, de azért ez egyrészről enyhítő körülmény, másrészről viszont megkérdőjelezi jelenlegi pozíciójának legitimitását. Talán valaki világosítsa fel, hogy Mekkában klezmert játszani nem a legjobb ötlet.
