Már csak néhány kilométer van az M5-ösből. Elsuhanok a Budapest tábla mellett, nagyot sóhajtok, újra itt. Újra „bevonulok” a székesfővárosba. Épp mint a Kormányzó annakidején, csak ő fehér lovon, én meg sárgán.

„Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor — kimondom — gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát.”

Az autómat Budán, bátyámék udvarán leteszem, bár a kolim Pesten van, csak hát nincs parkolóhely, ami van, az meg nagyon drága. Sétálok a metró felé. A bokor mellett egy csöves pisil, elfordítom a fejem… Az aluljáróban kartondobozok, ételmaradék, szemét, csikkek, némi ürülék – ki tudja állati vagy tán emberi… megint a Kormányzó szavaira gondolok, hogy is mondta? Összefolyt piszok? Majd így folytatta…

„Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”

Míg a metróra várok, elmélkedem. Horthy bevonulása óta 91 év telt el, és nem sok minden változott. A Duna partján, a Nemzeti Színházban akarták megünnepelni Nagy-Románia születésének napját. Azt, amikor nagyobb területet csatoltak Romániához, mint korábban önmaga volt. Groteszk. Közben megérkezik a metró, felszállok. Eszembe jut, hogy néhány éve metróval menekítették a meleg felvonulás résztvevőit… Mert hogy már nem vörösek azok a rongyok, amelybe Budapest burkolózik, hanem rózsaszínűek…

„Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.”

Átsuhanunk a Duna alatt, a metró lefékez, megáll. „Kossuth tér” – recseg a hangszóróból. Gondolatban a felszínre kalandozok, eszembe jut a szeptemberi – és megannyi – tüntetés Budaházy György és társai mellett. Hívei szabadságharcosozzák, ellendrukkerei terroristázzák. Az igazság pedig sosem fog kiderülni.
Eszembe jut a parlament, az új törvényhozás, a 2/3-os úthenger, amely elnyom mindenkit, aki nem narancssárga.

„…készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.”

A metró tovább suhan, már a Deákot is elhagytuk, feleszmélek a gondolataimból. Astoria következik, leszállok. Közben ismét a kormányzó szavaira gondolok… szeretni a koronát. Ökölbe szorul a kezem a mozgólépcsőn, ahogy eszembe jut Bede Márton, az Index menő publicistája, és legutóbbi ocsmánysága.

Felérek a mozgólépcsőn, a 47-es villamos felé igyekszem, hirtelen kiráz a hideg, görcsbe rándul a gyomrom, és lassulnak a lépteim… most jártok itt először azóta, hogy szemtanúja voltam annak, hogy négy tizenéves suhanc megverte a villamos vezetőjét. Nem vagyok az erőszak híve, de Horthy katonáira gondolok…

„Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.”

Felszállok a villamosra, és remélem, ma nem ismétlődik meg a múltkori eset. Hiszen mára nem katonák vagy csendőrök vigyázzák a székesfőváros rendjét. Csupán néhány közterület fenntartó villog menőnek hitt ruhájában és autójában, és bőszen osztogatják a bírságokat. A villamosvezetőt meg bárki, büntetlenül megverheti.  A villamos elindul, én megnyugodok. A Kálvin tér felé suhanunk a pesti éjszakában, és megint csak Horthy beszédén elmélkedem. Valahogy így folytatta 91 éve…

 „Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erővel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest felépítésében.”

Leszállok a Kálvinon, és csak annyit motyogok magam elé, hogy én már annak is örülnék, ha egy élhető város lenne Budapest, nem hogy tündöklő… s közben a szívem hazavágyik, a Tisza partjára, ahol nincs metró, nincs villamos, nincs parkoló díj, nincs közterület fenntartó, nincs utcai verekedés, nincs hajléktalan, nincs mocsok, nincs bűz, nincs kéregető, nincs buzgó hittérítő, nincs éhesvagyoksegítsenek néni. De van tiszta levegő, közbiztonság, ismerős arcok az utcán, csöndes esték. És ami a legfontosabb: ott valóban otthon érezhetem magam…

(Az idézett részek Horthy Miklós kormányzó 1919. november 16-án, a Budapestre való bevonulása alkalmával elmondott beszédéből származnak.)