Soha sincs elég alkalom, elég idő arra, hogy elmond mit érzel a másik iránt. Legyen az a Szerelmed, az Édesanyád, Édesapád vagy a Testvéred..akár egy Barát. Soha ne felejtsd el: van, amit utólag már nem tudsz helyrehozni, a másik tudtára adni. És ha azt hiszed, az a másik úgy érzi megfojtod a szereteteddel...akkor nem is érdemel meg igazán! A szeretet nem fojtogató érzés..csak az az uralomvágy, amit ráerőltetsz a másikra. Ezek csupán jótanácsok, de egy olyan embertől, aki nem a semmibe beszél...

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá..., mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.