A nyár folyamán szabadidőm egy részét egyik kedvenc elfoglaltságomra, filmnézésre tudtam szentelni. Amióta az eszemet tudom szeretem a filmeket. A film varázsa elrepítheti az embert egy olyan világba, amelybe a való élet körülményei között nem igen lehetne eljutni, vagy éppenséggel nem lenne annyira kellemes élmény. Legyen szó akár érzelemdús drámával, vagy robbanásokkal megfűszerezett akciófilmről, nem feltétlenül szeretnénk aktív résztvevői lenne a cselekménynek, bármennyire is leköt a képernyőn zajló eseménysor. Az egyik film megbeszélésére során merült fel baráti körömben a szinkron kontra felirat kérdése. Noha nem éreztem úgy, hogy bármelyik oldalnak is elkötelezett híve lennék, a diskurzus végére nyilvánvalóvá vált, hogy személy szerint jobban kedvelem a feliratot.

Szerencsésnek mondhatom magam, mivel viszonylag jól beszélem az angol nyelvet, ezzel a filmek egy nagyon nagy részét tekintve, nincs szükségem feliratokra. Igen ám, de akadnak érdekes svéd vagy orosz filmek is, amely országok nyelvein legfeljebb az igen és nem szót ismerem. Ilyenkor jönnek jól a feliratok. Ezzel a módszerrel megmarad az eredeti hang, ami abból a szempontból jó, hogy a színészek a forgatás alatt kapják az utasításokat a rendezőtől és ha valami nem jó, újraforgatják a jelenetet. A szinkronszínészek sokkal kevesebb segítséget kapnak, nem áll akkora háttértudás a rendelkezésükre, hogy megszólaltassanak egy szereplőt. Néhány fordító megjegyzéseket is fűz a fordításhoz, ilyen például egy-egy kulturális utalás, amit a szinkron vagy magyarosít, vagy teljes egészében kihagy, ezzel pedig a film veszít az értékéből (még akkor is, ha a szóban forgó dolog nem feltétlenül függ szorosan össze a történettel).

A szinkronizált filmek nagy előnye, hogy nem szögezi a tekintetet a képernyő aljához. A feliratot el kell olvasni és ezalatt lecsúszhatunk egy-egy apró, de attól még fontos momentumról, főleg ha az a háttérben történik. Sajnos azonban meg kell jegyezni, hogy a szinkronizálás nívója valamelyest csökkent az elmúlt években. A 80-as és 90-es évek nagy nevei után, ebben az évezredben viszonylag kevés tehetség robbant be a szakmába. Főleg azokban az új filmekben figyelhető ezt meg, ahol fiatal, pályakezdő színészek bukkannak fel. Nagyon gyakran szembetűnik, hogy a szinkronhangjuk szinte mentes az érzelemtől, alig lehet megkülönböztetni a karakter hangulatváltozásait. Remélhetőleg ez csak átmeneti visszaesés.

Úgy látom, hogy a feliratoknak van jövőjük. Egy akciófilmben, ahol az akción van a hangsúly viszonylag kevés párbeszéd szokott lenni, elég valószínűtlen, hogy a néző lemarad valamiről. Drámák esetében kevésbé pörögnek gyorsan az események, van idő olvasni.