A DTP (Demokratikus Tolvajok Pártja) kormányzásának sokadik ciklusát érjük, az eredeti tagok nem élnek már. Velük együtt sírba szállt az eszme is. Annak idején, csakúgy, mint sherwoodi Robin, a közért loptak, idővel az eszmék torzulnak: a lopás megmaradt, a köz elfelejtődött.

Nézzük meg a kezdetet.

A Párt szellemi atyja tulajdonképpen egy bizonyos Conrad Sodell, talán nevéből nem következik, de Sodell cseh származású jogász volt. Életében mindösszesen csak kétszer érezte azt, hogy tollat kell ragadnia. Először megírta főművét, egy kis füzetet, ami magánkiadásban jelenhetett meg, csekély kétszázas példányszámban. A füzetet később mindenféle rezsimek üldözték (kutatták fel és égették el). Sodell rajongott az oppozíciókért, még inkább a paradoxonokért. A füzetecske címe: Az örök változatlanság változásai. Szerencsére a műnek a címe volt a legnehézkesebb. Sodell még egy könyvet írt, amit a közvélemény napjainkig (és tovább egészen a még elgondolható napokig) teljesen érdektelennek tart, noha Sodell azt állította, hogy előző műve nyitva hagyott kérdéseire e könyv lapjain ott vannak a válaszok. A kutató szemek azonban nem találták sehol az ígért válaszokat, így a, Láthatatlan összefüggések a kabbalában, a sakkban és a horgászatban című könyv menthetetlenül feledésbe merült. Sodell több mint három évtizede halott, mikor hírhedt füzete Philip Emerson és Evelyn Smith kezeibe kerül, akiket akkor revelációként ér. A füzetben ugyan semmi olyan nem szerepelt, amit ne olvashattak volna már könyvek tucatjaiban (ahogy minden leendő könyv egy már létező árnya csupán), mégis: Emersonra és Smithre földrengésszerű hatást tett.

A mű egy hírhedt Blake idézettel kezdődik: „az oroszlánnak és az ökörnek egyetlen törvényt kiszabni elnyomás”. Sodell harcosan nekimegy a költőnek, némileg jogtalanul hagymázas misztikusnak nevezve, maradandó grafikusi munkásságát pedig a költő feleségének tulajdonítja (teljesen jogtalanul). Blake egyébként szimpatizált a francia forradalommal, csakúgy, mint Sodell, utóbbi azonban saját gondolkodásából teljesen kizárja a metafizikait. Sodell minduntalan visszatér Platón államához, ezt ironikusan idealisztikusnak tartja, érzi, hogy néhány ponttól eltekintve helyes, de nem tartja kivitelezhetőnek. Foglalkozik a haszonelvűekkel, úgy gondolja, hogy Millnek sok mindenben igaza van, egyénre szabottan kiváltképp, ugyanakkor társadalomban gondolkodva ezt is megvalósíthatatlannak ítéli. Sodell alapjában véve rossz véleménnyel van az emberekről, Hobbesszal szólva: ember embernek a farkasa. Sodell ugyanakkor fontolóra vette Mandeville okos meglátását is, miszerint ez nem a természeti állapothoz köthető, hanem a társadalmi berendezkedés hozománya, végül azonban elvetette. Akárhogy is, Sodell nem akarta a népre bízni az irányítást, mert a nép megvesztegethető, mulya és rendkívül hajlamos az esztelen döntésekre. Sodell jó szándékú ember lehetett, de azt soha nem akarta elgondolni, hogy akár létezhet felelősen gondolkodni tudó nép is, azt viszont nagyon is el tudta képzelni, hogy Platón filozófus királya nem csupán fikció, önmagát például mindenképpen alkalmasnak érezte erre a szerepre. A DTP eleinte illegalitásban működött és segítette a rászorulókat, különböző gerilla akciókkal. Ekkor még felmerül a tagokban, hogy hiába akarnak jót, mégsem etikus, amit tesznek, az kezdettől fogva egyértelmű, hogy a jogszerűség csorbát szenved, azzal nyugtatják magukat, hogy egy szétvert világban nem kell arra számítani, hogy vannak hibátlan válaszok. Később több mint 80%-al megnyerik a választásokat, az eredmény csalásnak köszönhető, nyerni ugyan csalás nélkül is nyertek volna, de ők korlátlan hatalmat akartak, követve Sodell elveit. A cél szentesíti az eszközt - gondolták, súlyos ellentmondások feszítették a Párt első ciklusát, de nekik, az elődöknek még nyugodt volt a lelkiismerete.

A következő időszak csendesebben telt, a Párt kényelmesen nyerte a választásokat, nemigen volt komolyan vehető ellenlábasa. A természet rendje szerint ez hosszú idő elteltével változni látszott. A DTP már nem az a csoport volt, mint régen és egyre több nagy támogatottságú rivális párt szerveződött. Ekkor következett be az alapító, Emerson hírhedt meggyilkolása. Az ügy mai napig nem világos, egyesek szerint öngyilkosság volt, mások a gyilkosság mellett érvelnek, csakhogy párton belüli merényletként. Kellett egy áldozat elterelésnek, ismerői szerint Emerson hitt az ügyben, öregen nem látta be, hogy pártja már nem azokat az elveket vallja, mint az ő vezetésével. A dolog érdekessége a rézmetszet legendája. Bizonyos Peter Nordsen felfedezéséről van szó. Nordsen egy régi ókori Rómát ábrázoló rézmetszetet talál, ami egy merényletet ábrázolt, alatta pedig egy vitatott mondat állt. Nordsen filológiai munkája heves tiltakozást váltott ki, egész sereg szakember állította, hogy a rézmetszet is hamisítvány, ahogy minden további kutatási eredmény. Akárhogy is: Emerson meggyilkolása szinte pontosan ugyanúgy zajlott le, mint ahogy azt Nordsen vitatható könyvében leírta. Emerson pazar könyvtárat halmozott föl, állítólag Nordsen könyve is ott volt a polcán és kedves olvasmányának számított. Hogy ez bizonyít-e bármit is? Aligha. Ahogy Nordsen fantáziálhatott, úgy ez a történet is lehet csupán fikció. Bizonyos csak a halál meg az adó. Olvasók örökölt rossz tulajdonsága, hogy hisznek a mindentudó elbeszélőnek. Emerson kétségtelenül meghalt (szóbeszéd, mondják a mindenhol konspirációt szimatolók), a Párt egy időre stabillá vált, a tanulságot levonták, innentől kezdve semmit nem bíztak a véletlenre. Az óriási építmény csendesen, de biztosan épült, mire kész lett, az embereknek már nem volt szeme, hogy észrevegyék, börtönben élnek. A gépezet hibátlanul működött, nem volt ellenállás, nem volt meglepetés. Ember által alkotott tökéletes azonban nincs. Nyárutó, a felhőtlen égen, méltóságteljesen terült el a Nap, enyhe szellő, egy tanár az előző éjjel elfogyasztott nagy mennyiségű alkoholnak köszönhetően elaludt, munka helyett inkább élvezte a szép időt és beült egy kávézóba. Az első repedések ekkor keletkeztek…