Ne faggass! Ne kérdezz! Így nem tudok. Minden szó, amit magamról elárulok, ajándék, neked. Szent titok,
csiszolatlan gyémántok, melyekből kirakhatsz egy arcot, aki talán én vagyok.

-Kár, hogy én nem tudom megfogalmazni mit érzek..sokkal könnyebb lenne ha leírhatnám, de nem megy. Vagy csak szimplán nem tudok olyan embert, akinek elmondhatnám minden feszkó nélkül, és ez már nagyobb baj. Az az igazság, hogy szánalmasan egyedül érzem magam.

-Ezért írok blogot..nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Egyedül?!...és tudod mi az abszurd az egészben? Igazából sosem vagyunk egyedül, mindig van valaki aki fogja a kezünk..csak nem az aki nekünk kellene..úgy igazán..ott belül.

-Igen, tudom. Ez most is így van..olyasvalaki akar velem lenni, akit én nem akarok. És egyszerűen beleszakad a szívem, hogy minden nap látom, mégsem bújhatok hozzá, mégsem csókolhatom meg, nem foghatom a kezét.

-Tudom mit érzel! Igazából nem is tudom melyik a rosszabb..amikor a tied, de mégsem érzed, vagy amikor nem a tied..mégis vágysz rá.

-Egyik sem jó. A boldogság lenne a legjobb, de kezdem azt gondolni, hogy a boldogság csak illúzió, egy pillanat erejéig tart, és hirtelen szertefoszlik.

-Nem az, szerintem. Nagyon törékeny és óvatosan kell bánni vele..könnyen megkaphatod..de megtartani szinte lehetetlen. Voltam boldog nagyon sokszor, éreztem mit jelent az: felhőtlen szerelem. Csak mindig elmúlt..és nem az a fájdalmas benne, hogy elmúlt..hanem hogy tudom milyen érzés volt, és az hiányzik igazán!