A bejegyzésem címe magáért beszél…Ez az én véleményem, de szerintem még sokunké!

Kevés olyan egyetemista van, aki elmondhatja magáról, hogy a tandíja (ami azért elég szép összeg szemeszterenként) mellett a szülei még hajlandóak az albérletét is fizetni, nem beszélve a kajáról, különböző programokról, ruhavásárlási kényszerünkről (főleg a lányoknál), sportolási lehetőségekről stb.

Én tavaly mikor elkezdtem a főiskolát és kiderült, hogy nem sikerült államilag támogatott képzésre felvételt nyernem, a szüleim közölték velem, hogy : és most apukámat idézem- „ Jól van kislányom, semmi gond! Fizetem a tandíjadat és minden mást az első évben, de tanulj úgy, hogy átvegyenek a következő évben állami támogatott képzésre!” Na mondanom se kell, ezt nem sikerült kiviteleznem…

Tehát most „dolgozok”.Dolgozom, mert kell a pénz, mert szeretnék továbbra is tanulni, mert szeretnék majd diplomát és a későbbiekben egy „jó” állást kapni!

Ha már az állásnál tartunk: én most jelenleg anyukám egyik régi-jó barátnőjénél (aki ügyvéd) dolgozom, mint asszisztens. De volt, mikor hostesskedéssel foglalkoztam, hébe-hóba még most is…

Nem tudom azt mondani, hogy hú de jól keresek most, de dolgozni muszáj! Sajnos vannak olyan napok, amikor még a fontosabb (gyakorlati) óráim is háttérbe szorulnak, mert egyszerűen nem tehetem azt, hogy nem megyek dolgozni, ha éppen szükség van rám. Szerintem sok diák van ezzel így…

Nagyon nehéz megtalálni azt a bizonyos „arany középutat”! Nemcsak rajtunk, de a tanárokon is sok múlik, hogy ezt hogyan fogadják, mennyire tudnak ezeknél az órai mulasztásoknál szemet hunyni és azt mondani, hogy rendben xy, kapsz valami plusz beadandót stb.

Természetesen ebből nem lehet rendszert csinálni, de ha menni kell, hát menni kell…