Az érzelem nem más, mint erős érzés, fokozott ébrenléti, nyugtalan állapot, tudatminőség, mely meghatározott dolog felé irányul és mind viselkedésbeli, mind élettani változásokban megnyilvánul.
Ezt a belső hajtóerőt nem lehet kiűzni magunkból. Jelen van az első sírástól az utolsó lélegzetig. A düh, vágyakozás, undor, szerelem, félelem, öröm, bűntudat hozhat szenvedést, de kerülhetünk tőlük paradicsombeli állapotba is. Mondhatnánk azt, hogy csakis rajtunk múlik melyikben élünk, de ez így, ebben a formában nem igaz. Sokban függ tőlünk is, hogy hogyan alakítjuk életünket, de egy csomó külső tényező is befolyással bír.
Van, hogy eltervezünk valamit, tökéletesre formáljuk, majd az utolsó mozzanatnál jön egy váratlan személy vagy esemény, és dugába dől minden erőfeszítésünk. Az talán még a jobbik eset, amikor minden elvész, amit addig építgettünk, mintha más aratná le kemény munkánk babérjait.
Léteznek azonban olyan emberek, akik játszi könnyedséggel gördülnek át minden akadályon, lepereg róluk a bánat és a csalódottság, és amit célul tűznek ki, azt el is érik. Szenvednek, küzdenek, de boldogak. Sokan természetfelettinek vagy épp bolondnak nézik őket, csak mert legbelül pokoli féltékenyek rájuk, és irigylik azt a képességüket, amellyel ilyen művészien élik az életüket. Hát igen, az életművészek…
Egy másik nagy táborba azok tartoznak, akik megpróbálják az érzelmeiket a testükön kívülre helyezni, kiadni valamibe, hogy egy festmény, vers, novella, zene viselje azt a terhet, amit ők már nem bírnak el. Az érzelmeket egy művészi alkotásban tárolják. Láthatja ezt a nagyközönség, de végezhetik egy poros fiók mélyén is.
Hányan élnek azzal a mondattal, hogy: „Kiírom magamból az érzelmeimet.”? Az írás pillanatában nem gondolnak arra, hogy amit tesznek, az maga a művészet. Egyszerűen égető fájdalmat vagy perzselő gyönyört éreznek ott legbelül, amik a betűkkel, az ecsetvonásokkal vagy hangjegyekkel egyre könnyebbek lesznek, majd „Be van fejezve a nagy mű, igen… az alkotó pihen.”