Vasárnap délután kimásztam egy pillanatra szellemi ürülékemből, közöltem a világgal, hogy a káosz mesterkélt, majd visszamentem továbbdagonyázni.  Hülye vagyok szombaton volt. Felfüggesztve dagonyázásom a lassan már végtelenné duzzasztott szellemi ürülékemben – közbevetés a káosz mesterkélt – azt vettem észre, hogy semmivé fásult a mindenné érés .Pont.

Aztán…, aztán álljunk meg, ne szaladgáljunk, vagy de, de odafigyelve, hogy az előbb rúgott luftot gondosan kitöltsük levegővel, fenntartva az univerzum változását, s elódázva az ismert világ végét, közepét, elejét, ha semmivé válhatunk, akkor azok is vagyunk, felismerhetetlen valós kitelt semmi.

-        -   Mesélj! Igen, igen az jó lesz, csak egy pillanat…

-         -  Az nincs, elfogyott lenni, amint kicsit is belegondoltok. Hisz ha lenne, létezne, egy oly vetülete az időnek, ami merev, az bizony összeroppantaná a Mindenséget, ha lett volna valaha is pillanat, mi már rég nem gondolkodhatnánk róla, eleve abban a momentumban, mikor keletkeznénk, megszűnnénk. Namármost lehetünk épp ebben a pillanatban, buborékként felfúvódó világunk változása által szabdalt az, amit élünk, vagy valami más, de nekünk legfeljebb ez az egy hosszú pillanat jutott. Egyetlen ’muszáj’ van a változás, s ha éppen oda gondolnánk, hogy esetleg megállunk változni, nos lelkünk rajta, semmivé fásul a mindenné érés. Ebből következőleg nincs vég, s nincs kezdet, hisz ezeket pillanatokhoz kötjük, folyamat van, változás van, csak ez van, s ha nem bírunk ezen túl esni, hát nem esünk, csüngünk a perioditás hintáján, siratjuk mi véget ért és nem látjuk, hogy a történés és a változás közt semmi kapocs, mert míg történni nem történik semmi, változni minden változik.

-          - Ezt már hallottuk!