- Nevezhetünk, neve…

- Akkor már becézzünk!

- Becézhetünk, nevethetünk, együtt csuroghatunk le a lefolyón…

- Még előtte!

- Oh, tényleg, csöppenhetünk ki a csapból…

- Kedves emberek! Ké…

- Már te jössz?

- Nem tudom, készüljenek fel életük legpompásabb élményére, kérem vetkőzzenek le Ádám, illetve Éva kosztümre, s menjenek ki a szabadba és álljanak meg. Ha esetleg nem akadna légmozgás, kérem táncoljanak, ugráljanak, pörögjenek és hunyják be a szemük és – ez a légmozgásos változatra is érvényes – képzeljék el a szelet, képzeljék el a részecskéket, ahogy kecsesen tovahömpölyögnek a karjuk, lábuk, combjuk, mellük, nyakuk, fejük, szájuk, fülük, hajuk és egyéb szőrzetük sodrása nyomán, jól figyeljék meg, mert közvetlenül ennyi hatásuk van a világra.

S most képzeljék el a maguktól független szellőket, a maguktól független változásokat. Sikerült? Nekem nem, habár kicsiny hullám, amit csapunk apró kacsónkkal, mégis a változásban való nélkülözhetetlenség egyenlővé teszi a mindent, a semmit és az egyebeket, amikről még nem tudunk. Képzeljenek tovább, távolodjunk, a fák, a levelek, a fű és a szél, képzeljenek, részecskék, ha megtennék, hogy követnek egyet, s most nézzenek szét azon apró részecske szemszögéből, és most nyissák ki a szemüket, s ha még most is többre tartják magukat, mint az a részecske, akkor nem tudom, akkor már tényleg nem tudom. Pont.