Fiatalság, bolondság! Hát persze, bolondok vagyunk így a húszas éveink elején. Meg még leszünk is egy jó ideig nagyvalószínűséggel. Ezúton kérek elnézést minden komoly felnőttől, hogy ilyet mertem feltételezni róluk. Bár ők is követnek el hibákat, hisz nincs tökéletes ember.
Átlépjük a hőn áhított 18as álomhatárt, kilépünk a gyerekkorból be a nagybetűs életbe. Biztosra vesszük, hogy ezután minden vágyunkat és álmunkat képesek leszünk megvalósítani. Senki és semmi nem állhat utunkban, hiszen miénk a világ. Kitűzünk magunk elé egy cél, ami talán a csillagos eget súrolja. Hajtóművezünk, nekifutunk és felszállunk a kifutópálya végén. Lehet, nem repülünk úgy, mint egy Concorde tette, de minket legalább még nem vontak ki a forgalomból. Ha már a célállomás közelében járunk, jön egy terrorista, eltéríti a gépet és zuhanunk egy hatalmasat. Ilyen kudarcok esetén mennyire jólesik elpanaszolni a szülőknek, hogy: „Összeesküdött ellenünk az élet, pedig mi mindent megpróbáltunk, és rajtunk kívül mindenki hibás.”
Igen, az esetek nagy többségében ekkor jön:„Ugye, én megmondtam? Bezzeg a mi időnkben máshogy mentek a dolgok!”
Valóban nem ilyen élet volt szüleink és nagyszüleink idejében. Bár ahogy egy-egy múltbeli beszámolójuk után elgondolkozunk, rájövünk, hogy ők is átélték mindazt a megpróbáltatást, amit mi most katasztrófaként élünk meg. Hiába intenek óva, hogy megkíméljenek minket a csalódásoktól és kudarcoktól, a fiatal korunkból adódó büszkeségünk és önfejűségünk csak ritkán hagyja magát befolyásolni.