A 21. század emberének szeretetfogalma?
Művészet-e a szeretet? Erich Fromm könyvének első lapozgatása számos kérdőjelet ültetett el gondolataimban. Eddigi életem során sosem tekintettem úgy a szeretetre, hogy annak műveléséhez tudásra és kitartó erőfeszítésre van szükség. Manapság sok ember hajlamos azt a nézetet vallani, hogy szeretni annyit jelent, mint egy könnyen múló, törékeny érzést a pillanat hevében megtapasztalni és azt lehetőleg minél jobban kizsigerelni. Hisz ez az érzés is véges (természetesen nem a szülői szeretetről beszélek). Az életet minél jobban kiélvezni, ameddig mód nyílik rá. A hedonizmus mámorában olcsó eufória-pótlékokba temetkezni, melyek természetesen csupán időszakos megoldást jelenthetnek a szürke hétköznapok monotonitásából, az ésszerűtlen rohanásból, az elvárásoknak való megfelelés kudarcából fakadó súlyos lelki problémákra. Ez a sok esetben kiúttalannak hitt helyzet a mai társadalmi feszültségek tömegterméke. A könyvben az efféle embereket Erich Fromm a kapitalizmus automatáinak tekinti, akik előre beprogramozott életüket élik a fogyasztói társadalom eltömegesített normái közepette. „ A modern ember árucikké alakult át. Életereje puszta befektetés, amellyel a legnagyobb profitra kell szert tennie, amelyet a pozíciója és a személyiségpiac helyzete lehetővé tesz. Elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől. Fő célja, hogy haszonnal cserélje el szakértelmét, tudását és önmagát , „ személyiségkészletét” másokkal, akik ugyanúgy a becsületes és hasznot hajtó csereüzletre törekszenek. Az életnek csak egy a célja: a tisztességes csereüzlet, és egy az öröme: a fogyasztás”
