Az udvar üres. Már csak a sárga falról leeső vakolat halk nesze üti meg fülemet. Az utcáról még beszűrődik egy-egy kocsi moraja, de más semmi.

A szürke égbolt lassan feketére vált, reménykedem, hogy talán ma újra láthatom a csillagokat, de a remény szertefoszlik, a felhők nem. Itt állok a Stúdió bejárata előtt, annak a híres stúdiónak a bejárata előtt, ahol nem is olyan régen még hatalmas kacajok, a munka zaja, a közösség hatalmas ereje lüktetett ütemesen. Most csend van. Fájdalmas csend. Bár megint hallhatnám a vodkás üvegek koccanását abban a teszkós zacskóban, még egy olyan ízletes káromkodásért a fél karom odaadnám, ami a vezérlőből szállt kifelé. De harag nem volt benne, harag az nem. Így múlt el egy dicső korszak. Most itt állok, nézek körbe, de nincs itt más senki. Csak csend és nyugalom.