Tizenévesen mindannyian, vagy legalábbis sokan álmodozunk fényes karrierről, fontos személyek szeretnénk lenni, valami különlegeset létrehozni, persze sikerrel és boldogsággal megfűszerezve.
Aztán jön az a következő 10 év, amit 20 és 30 éves korunk között élünk meg. És ez életünk legizgalmasabb időszaka, nem a kamaszévek! Igyekszünk minél hamarabb diplomát szerezni, és ha esetleg vagyunk még olyan „nagyravágyóak”, hogy a mesterképzés gondolatával kacérkodunk, azt jelenti, hogy körülbelül 25 éves korunkig a padban ülünk. És marad 5 évünk arra, hogy megházasodjunk, munkába lépjünk (ha még nem tettük) és legalább az első gyerekünknek életet adjunk, ha nem szeretnénk nagymama korúak lenni, mikor a gyerekünk ugyanannyi idős lesz, mint mi most.
De a fontos pozíció, a csillogó pályafutás, az értékes alkotás aligha érhető el „csupán” ennyi erőfeszítéssel. Minimum egy újabb mesterszintű képzés, esetleg doktori kell hozzá, és óriási munkaalázat. Olyan, ami megkérdőjelezhetetlenül az 1. helyet foglalja el életünkben. A párkapcsolat, a család jó esetben is csak másoddobogós. És ez még csak az, hogy megszereztünk minden, szükségesnek ítélt papírt ahhoz, hogy elkezdjük magunkat a végeláthatatlan ranglétrán feltornázni. Ez szintén hosszadalmas éveket vesz igénybe, hiszen tapasztalat nélkül nem megy a dolog.
Ráadásul ezek alatt, a hosszadalmas évek alatt családot is kellene laptani…Élvezni a reggeli kapkodós fejetlenséget, vagy épp az éjszakába nyúló családi activity partikat, Anyáknapjákra járni, izgulni a kicsi betegágyak mellett, megfeddni a szemtelen kölyköt, ha épp nem egyeznek a vélemények, hétvégéket elkirándulni…telefonálgatások és kimerültség és feszültség és felelősség nélkül… szabadon, önfeledten boldognak lenni gyertyalángnyi életünkkel… különleges átlagosságban…
