Eljött hát ez a nap is... Nem a mai, a pénteki. Kezemben tartva négy példányt a rég vágyott szakdolgozatomból, besétáltam a Tanulmányi Osztályra, és a körülbelül öt adminisztrációs papír táraságában végleg könnyes búcsút vettem az iromány egyik bekötött verziójától.

Azt viszont nem mondanám, hogy megkönnyebbültem, miután Kiss Éva is megkapta a másik két spirálozott példányt. Sőt, őszintén szólva még jobban izgulok, mint írás közben. Pedig akkor - én naiv - abban a hitben éltem, hogy csak a leadásig jussak el, utána a többi már mellékes. Most viszont pontosan az ellenkezőjét érzem: bárcsak még írhatnám egy kicsit, bárcsak újraellenőrizhetném az egészet, betűről-betűre.

Erre az aggodalmamra rá is tett még egy pár lapáttal, mikor a kötésnél pontosan a szemem elé vetődött az az oldal, amin egy igen csúnya helyesírási hibát vétettem. Vajon még mennyi ilyen lehet benne?

Áhh, inkább nem is gondolkodom rajta, mert csak elmegy az életkedvem. Itt pihen a fiókom legbelső bugyrában az itthonra szánt, "mutogatnivaló" kötött példány, de bevallom Nektek őszintén, még egyszer sem olvastam át, mert nem volt hozzá merszem. Végülis, most már mindegy is. A végső ítéletet úgyis csak valamikor június közepén tudom meg az államvizsgán, de már most rettegek attól, hogy a legtöbb kritikát a helyesírásra fogom kapni.

Őszintén érdekel, hogy Ti mit éreztek most? Megkönnyebbültetek -e, vagy azért Bennetek is feltolul egy rémkép, ami nem engedi, hogy maradéktalanul élvezzétek az életet?