Egy kimondottan ingerszegény hét van a hátam mögött, semmi említésre méltó esemény nem történt, amiről tudósíthatnék. Így kénytelen vagyok az örök jolly jokert, a kimeríthetetlen témát, a mi egyetlen, méltán rühellt szeretett tömegközlekedésünket témaként bevetni.

A keddi nap fogvacogtatóan hideg reggelén örömmel láttam meg a sarkon bekanyarodó buszt, mert tudtam, az enyhülést hoz majd fagyásnak indult ujjaimnak. Örömmel szálltam fel hát a telelihegett, büdös buszra. Alig indult el nagy zajjal a megállóból a BKV masinája, feltűnt, hogy nem csupán a 30 éves, halálra ítélt motor a zajok forrása, hanem a Bud Spencer filmeket idéző piffpuffbang hangok színesítik a monoton motorzúgást. A hang irányába fordultam, és a retinám elé vetült egy óvodás korú kisfiú, aki egy mobiltelefon segítségével tett napi szükségletei kielégítéséért, egy verekedős rajzfilmmel kötötte le magát. Tette mindezt 7 óra körül. Az oviba tartva. A tavalyi évben sokat lehetett hallani a tanárverésekről, úgyhogy eljátszottam a gondolattal, hogy ez a kisfiú csak bemelegít a napi óvónéni-megtépésre, sípcsonton rúgásra, ököllel verésre. Számomra ez a gondolat igen inspiráló volt, én a kisfiú mellett ülő nagymamát téptem volna meg szívesen, aki arra nem volt képes, hogy reggel lekösse az unokáját valamivel, beszélgessen vele, meséljen neki. Úgy tűnik nem csak a mai fiatalok, a mai nagymamák némelyike is rászolgál néhány szemrehányó szóra.