Ez az a kérdés, amit már szinte az unalomig koptattunk évszázadokon, és az ezt a témát feldolgozó irodalmi alkotások sokaságán keresztül. Mégsem lehet ráunni, rendületlenül fenntartja aktualitását, könyörtelenül felkavarja családok életét és érzelmeit.
Nincs ez másképp nálunk sem. Egyetlen unokatestvérem és férje az Egyesült Államokba repült, és mi esetleg csak sejthetjük, mikor szeretnének hazajönni, az mindenesetre bizonyos, hogy évek nagyságrendjéről van szó. A család, a legfontosabb, legtisztább és legigazabb közösség most felbomlik. Éveket, ünnepeket, születésnapokat, különleges eseményeket hagyunk ki egymás életéből. Egy olyan hiány jön létre, melyet a későbbi ünnepekkel, születésnapokkal már nem lehet pótolni, egyszeri, meg nem ismételhető együttlétekről mondunk le.
És hogy miért? Azt hiszem egészen nyilvánvaló az ok, hiszen nem egyedi jelenségről van szó. Általánossá vált napjainkra, hogy fiatalok egyre nagyobb hányada hagyja el országunkat a magasabb fizetés, a jobb lehetőségek és nem utolsó sorban a nagyobb megbecsülés reményében. Mióta csak felfedezték Amerikát, semmit sem veszített vonzerejéből, csak a környezet, a konkrét tárgyi célok változtak, de a lényeg, a jobb életbe vetett reményteli hit ugyanúgy lobog a hazájukat elhagyó fiatalok szívében, mint a századokkal ezelőtt kolóniákra érkező telepesekében.
Sokan, ha nem is ítélik ezt el nyíltan, úgy gondolják, hogy munkát itthon kell keresni, nem a világ másik felébe elmenni utána. Vajon lehet-e ilyen egyértelműen elhatárolódni, számos esetben még ennyire is szembefordulni ezekkel a döntésekkel?
Nincs, és nem is lehet jó megoldása a kérdésnek. Maradjanak itthon az utazni készülők, nyomorogjanak, tengődjenek a mindennapokban egy olyan biztos egzisztencia, anyagi és szellemi szint alatt, melyben inkább már nem is vállalnak gyereket, mert nincs miből és mire, mert nem akarnak neki egy adott színvonal alatti életet biztosítani. Vagy menjenek? Próbáljanak szerencsét a nagyvilágban? Válasszák a biztos és tisztes megélhetést, álmaik beteljesítését, a megfelelő, normál (még csak véletlenül sem luxus) életkörülményeket, melyben nyugodtan adhatnak életet több gyermeknek is, mert tudják, hogy biztosan, méltó körülmények között tudják iskoláztatni és felnevelni őket. Ugyanakkor elszakadnak saját családjaiktól, azoktól a személyektől, akik nekik jelentették a családot, a védelmet, a biztatást, akik az ő gyermekkoruk kitörölhetetlen, szeretett figurái, akik nélkül és az ő szeretetük, jelenlétük nélkül nem lehetnének azok, akik.
Nehéz a kérdés, egyre élesebb, életre-halálra menő harc szüli a döntést, és lehetetlen jó választ találni rá.
Talán az egyetlen eszköz ennek megakadályozására, és a családok anyagi- és lelki boldogságának fenntartására, szegény kis hazánk mindenkori vezetőinek kezében lenne. Közvetve az ő nem megfelelő döntéseik, vagy épp családbarát intézkedéseik döntik el ily tekintetben egy-egy család további sorsát, egységben maradását.
Ha most még nem is, majd idővel ráébrednek ennek a kérdésnek a fontosságára, mikor kilép a családok magánéletéből a köz, a nemzet égető kérdésévé. Mert ha ők elmennek, ki marad? Egy leheletvékony elitréteg, mely pusztán a számából kifolyólag sem tud egy hazát fenntartani? A nincstelen tömeg, mely nyomorúságos sorsa kerékkötőjében vergődve szintén képtelen e feladat ellátására? Mert ezzel a lassú, de visszafordíthatatlan folyamattal elfogyunk. Elfogyunk, mert akik itthon maradunk egyre kevésbé fogunk gyereket vállalni. Elfogyunk, mert akik itthon maradunk egy bizonyos szint alatt csak pénzért szaporodunk…
Elfogyunk, mert elmegyünk.
