…az 1987-es évnek decemberében, annak is a hetedik napján: megszületett. – A babák közül ő volt a leghangosabb, már akkor is ordítva, toporzékolva "harcolt" a körülötte lévő világért. Napjainkra ez egy belső kiáltássá formálódott, amelyet csak az vesz észre, aki mélyen a két, „ártatlan” zöld szemébe néz. A bőre ugyanolyan sima és tiszta, mint akkor, a haja hosszú, szőkésbarna tincsekben tekereg bájos, de ha kérdőre vonják határozottá váló, s olykor megfáradt arcvonásai körül. Miközben hozzá beszélsz, olyan érzésed van, mintha tudná, mire gondolsz. A zöld szemű nők veszélyesek… Az iskolában ritka, mint a fehér holló (tessék órára járni), s ha bent van, csendes, szerény álarc mögé bújva leplezi különleges, figyelemre méltó és sok szempontból is merész képzeletvilágát. Ő a MI Enikőnk.
„Életünk részévé váltak az internetes közösségi oldalak, a kommunikáció és a kapcsolattartás nagy része ezen a téren zajlik. Én is része vagyok ennek a generációnak nem tagadom, de meg kell tanulni használni. Én célul tűztem ki, hogy mást közvetítsek ezzel a felülettel. És itt jön a csirkelábas fotó… Tudod, elnézem a segélykiáltásnak is felfogható képeket (értsd itt fiatal-felnőtt), arra jövök rá, hogy próbálnak az emberek egy vonzó idea képet kialakítani és közvetíteni magukról. Persze ennél sokkal összetettebb ez a problémakör. Nem merünk kommunikálni, kevés az időnk, így silánytalanodnak el az alapvető emberi értékek. Ezt a képet tekinthetjük ellenreakciónak is erre az állapotra, már aki mögé lát és értelmezni akarja. Ez az egész oldalt képviselő ideának szól. Az üzenet: Lássa be az egész világ, nem jó irányba halad a kapcsolattartás és az új emberekkel való megismerkedés sem.”
- Ezek szerint változtatnál a mára kialakult helyzeten… Tény, hogy a legjobbkor jöttünk kommunikáció szakra, mert nagy szükség lesz ránk. (Lázár, 2009.) Reálisan számolva azzal, hogy túlcsordulás van szakunk üdvöskéiből, szerinted, mivel lehetne jótékonyan hozzájárulni a személyesség fennmaradásához?
„Ne érts félre, nem vitatom az ismerősgyűjtést, mert lehet, hogy Panka itt találja meg Vilit, akit még óvodás korában ismert meg. Mindösszesen szomorúnak találom azt, hogy például az elvált emberek úgy érzik nincs más lehetőségük az ismerkedésre. Dobj egy sünt Icának, hátha visszadob plüssmackóval! Szerinted Levente szexi, aranyos, képben van? Azért tartanám fontosnak, hogy ne itt próbáljunk kapcsolatot teremteni, mert az én szüleim is elváltak, és ahogy idősebb az ember, egyre nehezebb párt találni. Kétségbeesésében minden létező módszert kipróbál, hogy ne érezze magát egyedül a nagyvilágban. Pár éve költöztem fel Szegedről Budapestre. Az első probléma, ami szembetűnt, mennyire nem figyelnek egymásra az itteni „őslakók”. Tekintetüket a földre szegve, szürke öltözékekbe bújva próbálják elfedni személyiségüket, s megriadva fedezik fel, ha a szemükbe vagy akár rájuk mered szegezni a tekinteted. Jó példa erre a metró: ajtó nyílik, felszáll, leül, és a látótér a cipőkre korlátozódik, vagy a fejek fölötti szellőzőre. De próbáltad már kiolvasni mi lehet a tekintetükben?
Rohanás. Rohanás. Rohanás. Megállj!-t!
Ott követjük el a legnagyobb hibát, hogy embertársainkra sem figyelünk, akkor hogy tudnánk ép, hosszú távú kapcsolatot kialakítani? Ami hangsúlyozom, történhet csevegő - és közösségi oldalakon, de redukáljuk le a minimális szintre azt az időintervallumot, amit a virtuális valóságban töltünk. Legyen újra jelentősége a kérdésnek, telítődjön meg tartalommal a válasz. A véleményem, hogy ahol az egyén és kommunikációja rendben van, ott a nagy egész is változni fog, elindulhat a jobb irány felé.”
