Vagyis inkább hintaszék. Mert ami az egyetem tantermi infrastruktúráját illeti, némely széknek nevezett valami erősebben kötődik a fent nevezett alkalmatossághoz, mint olyan eszközhöz, ami lehetővé tenné a másfél órás ücsörgés – és persze az órai aktivitás – viszonylagos kényelemben történő megélését.
Láttam már karón varjút, és láttam már rosszul felszerelt tantermet is. Koptattam két-háromszáz fős nagyelőadók padjait is, aminek lehajthatós üléstámlái között megannyi diák zúgott le a padlóra egy rosszul irányzott helyet foglalási kísérletet követően. Végigasszisztáltam azt is, hogy egyik kedves barátnőm utolsóként, késve-lihegve beesve egy szemináriumra kacska lábú, sarokba állított, forgalomból ily módon kivont széket kifogva csúszott be nem túl diszkréten az asztal alá. De olyant, mint egyes károlis termekben, még valóban nem láttam korábban.
Néha azon lepődöm meg, hogy mintha Lilliputban járnék, minden asztal alacsony, minden szék pici, máskor pedig meg kell küzdenem azért, hogy egy-egy csavarvesztett szék hátán bírjak maradni, mert a rögzítéstől megszabadult eszköz billegő ülőrésze megbokrosodott csikóként akar levetni magáról. Az már nem is érhet felkészületlenül, ha netán az egyik lábról hiányozna a csúszásgátló gumipapucs, akkor veheti csak kezdetét igazán az önfeledt hintázás! Csak bírja a gyomrom az ide-oda bicebóca-billegést! Vitathatatlan kedvencem mégis a nyugágybeütéssel megáldott ülőgumótartó. El sem tudom képzelni, hogy milyen gondolatok cikázhattak a tervező fejében, amikor megalkotott egy-egy ilyen csodát, aminek a hát-és az ülőlapja kábé 120-130 fokos szöget zár be egymással, tehát ülésre – azt már nem is merem mondani, hogy jegyzetelésre, asztal mellett történő írásra – a legkevésbé sem alkalmas. Az igazat megvallva, nem is ismerek olyan diákot, aki képes lett volna a nevezett széken végigvegetálni egy egyetemi előadást. Az már szinte csodaszámba menne. Csakúgy, mint ahogy csodaszámba mentek a legújabb, bérelt termeink egyikének dísztermében terpeszkedő, trónszékszerű ülőhelyek. Szép, sötétzöld kárpitjuk csak úgy csalogat. Vagy fél óráig. Ennyi idő eltelte után azonban már szinte hallom a gerincoszlopom kétségbeesett sikoltását, hogy menekítsem ki ebből a körülölelő, puha börtönből, vagy legalább üljek már rendesen, ne úgy, hogy az ékesen faragott fejtámla akképpen támassza meg a nyakszirtemet, hogy eközben tartósan a plafonra szegezi tekintetemet.
Így sem jó, az sem tetszik – való igaz. De ezek után már nem lepődhetek meg azon, hogy egy hosszú egyetemi nap után miért vélem beszakadni a hátamat. Talán ha vinnék magammal egy összecsukható, megbízható kis horgászszéket, elvégre ringatózva ücsörögni abban is lehet… Hogy egy diáknak mennyi teher nyomja a vállát-hátát?!
