Kotlósként ücsörgünk a műveink felett, amelyekben jól beolvastunk mindenkinek, akinek lehetett. Mindezt nagyon bátor módon, álnéven. Másképp nem lehet. Mert hogy nézne az ki, hogy ha itt az alkalom, akkor ne háborogjunk nyilvánosan, a bukás veszélye nélkül.

Anélkül, hogy megnéznénk, vagy legalább megpróbálnánk látni a másik oldalt. Mi sem természetesebb annál, hogy minden ellenünk történik. Kivétel nélkül minden. Minden egyetemi dolgozó, minden kavarodás csak és kizárólag arra van kitalálva, hogy a mi kis lelki békénket felborítsa. Hiábavaló tény, hogy a másik oldalon is emberek állnak.

Olyan emberek, akiknek ugyanolyan kellemetlen tud lenni, amit „ellenünk” tesznek, mint nekünk. Vagy még kellemetlenebb. Valóban semmi nem tökéletes. Senki nem az. Mindenhol vannak problémák. Gondoljunk csak bele, ehhez sokszor még két ember sem kell, hiszen önmagunknak is képesek vagyunk átláthatatlan problémahegyeket generálni. Ha pedig olyan helyre tévedünk, ahol több száz embernek van igénye ugyanarra, vagy éppen teljesen másra, de egyazon időben... Igen, ott valóban nem mehet minden zökkenőmentesen.

Természetes, hogy eszünkbe sem jut, hogy bennünk is lehet hiba. Mindig, mindenhol a rendszer, a főnök a hibás. Ez jusson majd eszébe mindenkinek akkor is, amikor véletlenül ő maga kerül főnöki pozícióba.

 

Ha már ilyen szépen összejöttünk, és ilyen lelkesen tudunk kritizálni, legyünk kritikusak önmagunkkal szemben is. Vagy legyünk elnézőek másokkal, épp annyira, mint önmagunkkal.

Esetleg indítsunk egy blogot az egyetemi dolgozóknak. Legyen fair play. Végül is nekik is kell valahol panaszkodniuk a türelmetlen, értetlen, akaratos, makacs, „csak az én problémám létezik kerek-e világon” hallgatókra.

Netalán tanuljunk meg újságíróként látni, írni, viselkedni.