A hétfő reggeli csúcsforgalomban fáradt utazók tömkelege vette igénybe a 47-es villamost. Az új hét kezdete, s az egyéb ügyes-bajos problémáik miatt gondterhelt emberek gondolataikba temetkezve bámultak maguk elé. Én az Albertfalva kitérőnél csatlakoztam a nélkülem is szép számmal rendelkező utazótáborhoz. Felszállásom után rögtön megakadt a szemem egy édesanyán, aki két gyermekével együtt indult útnak a belváros felé.

      A kisebbik lány – 4-5 éves lehetett – feltűnően eleven volt. Megállás nélkül kérlelte édesanyját:

      - Anya, hadd játsszak szórólaposat! Légyszi… Úgy, ahogy te szoktad… Én már nagylány vagyok.

Az édesanyja kezdetben próbálta csitítani a gyermeket, majd miután észrevette, hogy az utazóközönség nagy része őket figyeli, jobbnak látta, ha teljesíti a kislány kérését. A gyermek arcán felragyogott a boldogság, mikor az anya elővette az áhított szórólapokat, s átnyújtotta neki. Megkezdődött a szórólaposztás. A kislány végigjárta a villamost, s ismételte az általunk is oly megszokott kérdést:

- Kérsz szórólapot?

A kislány nekem is átadta az egyik környékbeli éttermet népszerűsítő reklámcédulát. Mit ne mondjak, tényleg úgy viselkedett, mint a felnőttek. Illedelmesen megköszönte, hogy elvettem tőle a szórólapot, majd szép napot kívánt. Utánam próbálkozott még egy öreg házaspárral, s néhány utazó diákkal is kapcsolatot létesíteni. A kérdésére adott folyamatos nemleges válasz azonban kedvét szegte. Megállt a villamos közepén, széttárta kezét, s sírásba torkolló hangon megkérdezte:

- Akkor mire jó a szórólap? Mindjárt széttépem az összeset!

Az imént említett úr közelebb ment a kislányhoz:

- Tudod mit, mégis csak adj nekem egyet!

A kislány letörölte könnyeit, s lelkesedése is pillanatok alatt visszatért. A kezében tartott néhány papír fecni is néhány szempillantás alatt elfogyott. A gyermek elégedett mosollyal sétált vissza édesanyjához és nővéréhez. A hétköznapi történet tehát boldog véget ért. Engem mégis elgondolkodtatott ez az eset. Eszembe jutottak a saját gyermekéveim. Még mindig élénken emlékszem arra, mikor kertünkből leszedtem a virágokat, s szétosztottam a szembejövőknek. Arra, mikor alsó tagozatos diákként segítettem hazavinni az idős nénik táskáját. Örültem, hogy segíthettem a felnőtteknek, s örömet szerezhettem nekik. Talán a szórólapozás is ilyen komoly és felelősségteljes munka volt a kislány számára. Mégis kellett néhány könnycsepp, hogy mások ezt észrevegyék…