A helyszín egy XI. kerületi poros kollégiumi épület. A szereplők egyetemisták. Egy hétköznapi dráma apró felvonásai között lézengve, akarva akaratlanul egymás életútját keresztezve.

            Nap mint nap nézem a szereplőket. Akad köztük egyszerű, szerény, úrias, szomorú, vidám… Ahány ember, annyi életstílus, magukban hordozva saját értékeiket. S persze előítéletüket. Mert az persze mindenkinek van. Kiválóak vagyunk abban, hogy meglássuk más szemében a szálkát, míg önmagunk hibáit figyelmen kívül hagyva kritizáljuk a másikat. Tudunk pletykálni, a másiknak keresztbe tenni, elnyomni, önérzetét a sárba döngölni. Mindez persze cseppet sem meglepő, hiszen egy viszonylag nagy közösségben szinte szükségszerűen merülnek fel ezek a problémák. Nem kell mindenkit szeretni… de jó lenne tisztelni.

            Lehet, hogy naiv vagyok, de úgy gondolom, hogy egyetemista korára az ember viszonylag fejlett értékítélettel rendelkezik. Én például – a nagyképűség mindennemű válfaját mellőzve – tudok különbséget tenni magánügy és mások számára hasznos információ között. Tiszteletben tudom tartani a magántulajdont. Ezen kívül - hogy a legalapvetőbb dolgokra szorítkozzak-, tudok köszönni.

            Persze felmerül a kérdés, hogy milyen családi mintát látott az, aki az egymás közti problémamegoldás lehetőségét félretéve rögtön az igazgatóhoz rohan panaszkodni. Kíváncsi lennék arra is, hogy miféle lelki nyugalommal hajtja álomra a fejét az, aki a fürdőszobai szárítót ingyen piacként használva tulajdonítja el mások értékeit.

            Meg kellene tanulni emberként viselkedni… előítéletektől mentesen hozzáállni társainkhoz… közösségben élni… tisztelni másokat. „.. ez a mi munkánk, s nem is kevés”.