Először is, rólam mindenki tudja, hogy ki vagyok, ezzel a nick-kel nem nehéz kitalálni, de a félreértések elkerülése végett itt is leírom, hogy Tálib véleményét olvashatjátok. Igyekszem szép sorjában végigkövetni szupermenbéla írását, de nem garantálom, hogy az asszociációs mezőimen támadt viharok keretében, nem ugrok néha egy kicsit előre, hátra, a kommentek közé, vagy olyan helyre, ahova nem kellene:)

 

Szóval, szupermenbéla így kezdi írását: "Bizonyára nem írok túl nagy újdonságot, ha azt mondom: a magyarországi felsőoktatás  - szerintem - igazságtalan.". Ez az írás tételmondata és ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni. Mert lehet mondani, hogy az élet sem, és jobb, ha minél előbb hozzászokunk, de kevés meghatározóbb időszaka van egy fiatal életének, mint az egyetemi évek, és ha valakinek a lelkesedését, az igazságérzetét, ne adj Isten az életkedvét már ilyenkor elveszik, annak borzasztó következményei lehetnek. Azért nem írom, hogy beláthatatlan, mert nap, mint nap láthatjuk, hogy milyen egy depresszióról, öngyilkosságról, alkoholizmusról szóló statisztikákat vezető, de legalább is az „élmezőnyben” levő ország lakossága.

 

Nem igazságos a BA-MA rendszer. Nem tudjuk mennyit ér egy BA diploma. Az első két „bolognai-s” évfolyammal egyidőben sokkal versenyképesebb kreditesek is végeztek, végeznek. Egyetlen intézmény sem készült, készülhetett fel rendesen a BA képzésre, az MA-ra pedig még annyira sem. Összecsapottak a mintatantervek, a tanári képzést ellehetetlenítették, a tanulmányokat lezáró elvárások a mai napig nem egyértelműek. És még sorolhatnám.

 

Innentől viszont kevés olyan dolog lesz, amiben egyetértünk. A továbbiakat azonban a legmélyebb tisztelettel igyekszem leírni, hiszen nem állítom, hogy nekem lenne igazam csak én máshogy látom.

 

Először is én államilag finanszírozott képzésben veszek részt és én is sok mindent megtapasztaltam a másik oldalról. Ami biztos, hogy nagyon nehéz volt bekerülni. A 144 pontos rendszerben, az azóta már végzett, „eredeti” évfolyamtársaim azt is megtapasztalhatták, hogy a hárompontos határcsökkentés (141-ről 138-ra illetve 105-ről 102-re) plusz 54 hallgatót jelentett, így kezdtük meg tanulmányainkat 108-an.

 

Az első kijelentés, amit nem tudok igazán értelmezni, az a „…mit kaptunk cserébe. Jóformán semmit az alap oktatáson kívül”. Nem tudom, hogy mi volt az elvárás, illetve mihez képest érted. Ha arra gondolsz, hogy én „ingyen” tanulok és a jó tanulással lehetőségem van ösztöndíjra, míg például Neked nem, akkor már kezdem kapizsgálni. Ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy az „ingyen” jelen esetben azt jelenti, hogy a szüleink – és így természetesen a Te szüleid – adójából tanulok, míg Te még rá is fizetsz, akkor még inkább érthető a felháborodásod. De!

 

De mi határozza meg, hogy ki „államis” és ki „fizetős”. Először is a középiskola. Ha szigorúan vesszük, az igazságtalanság már ott kezdődik, hogy ha rossz tanárod van, az a tárgy, az egységes érettségi miatt máris kilőve. Innentől viszont jön egy jóadag „Te” meg a szerencse. A kommentek között már leírta valaki (talán nem a legszerencsésebb stílusban), hogy bizony az érettségire oda kell koncentrálni. Igen, valóban igazságtalan, hogy az az egy esemény 3 évre (sőt, egyébként többre) meghatározza a tanulmányaidat és az életed (ez ebben a formában egyébként nem igaz, de erről majd később) de azt nem tagadhatja senki, hogy nem tudta előre, mit is jelent az érettségi és hogy mennyire fontos.

 

Én például a 11 éve űzött karatét, az edzői pályafutásomat és a nehezen összegürizett barna övemet adtam föl érte. Mindenki tudta, hogy tanulni kell, csak voltak akik nem hitték el. Itt még gyorsan elnézést kérek azoktól, akikkel a csak megemlített szerencse babrált ki, de mint majd később leírom, nekik is van menekülőút.

 

A második dolog, hogy az ember képességeihez mérten és anyagi helyzetétől függően válasszon felsőoktatási intézményt, illetve egészen pontosan karriert. Én például olyan hülye vagyok a matekhoz és a fizikához, hogy még a bölcsészek közül is kilógok, érthető, hogy nem mentem mondjuk közlekkarra, habár megőrülök a járművekért. Emellett, ha valaki látja, hogy nem tudja előteremteni a költségtérítést, akkor azt a képzést nem kell bejelölni a jelentkezési lapon, vagy nem kell elkezdeni ott a tanulmányokat. Rendelkezésre áll akár egy egész év, hogy feljebb tornásszam a pontjaimat és mellette esetleg dolgozni menjek, hogy a szülők ne zárjanak ki otthonról. Itt rögtön bele lehet nyúlni az igazságtalanságba, ráadásul a munkahelyen szerzett tapasztalat, még ha nem is vág az érdeklődési körünkbe, csak a hasznunkra válik.

 

Így kerülünk az egyetemre, mi hallgatók. Van tehát választás. Ha igazságtalanságról beszélünk én két helyen látok rést: első, hogy nem minden középiskolás kap egyforma képzést, a vidékieknek sokkal nehezebb, mint a nagyvárosokban élőknek és erről nem ők tehetnek. A második, hogy a középszerű tanulmányi eredménnyel rendelkező hallgatók közül a jobb anyagi helyzetben lévő elérheti álmai célját, a szegényebb nem.

 

Vegyünk például két orvosnak készülő diákot. Mindkettő hármas átlaggal tanul, egyik sem kap ezért ösztöndíjat. Az egyik bírni fogja anyagilag (legalábbis ha ő nem, akkor a szülők) a másik nem, így a gazdag gyerekből orvos lesz, mert bizony hármassal, meg kettessel is operálnak, míg a szegényből nem. A kibukókból nem lesz orvos, tök mindegy, hogy szegények vagy gazdagok, a jó tanulókból pedig az lesz, teljesen mindegy, hogy mennyit tudnak a tejbe aprítani. A szegény középszerű tehát hátrányban van. De ez nem volt mindig így? Nem volt mindig jellemző, hogy a gazdag elérte az álmait a szegény meg nem?

 

Ebben az országban egyszerűen nincs szükség tízmillió diplomásra, így be kellett építeni egy féket. Még így is túlképzés van, de azt már nem lehet megcsinálni, hogy aki 4,5 alatt van, az keressen magának szakmát. Pedig az az igazság, hogy a diplomásokkal Dunát lehet rekeszteni, míg rendes mesterembert meg nem lehet találni. Pedig abban lenne pénz, csak ehhez rendet kellene tenni a fejekben, hogy a szobafestő nem hülye, meg nem kibukott az egyetemről, hanem kétkezi munkával kétszer annyit keres, mint mondjuk majd én fogok és még örömét is leli ebben. De amíg a mai fiatalok szerint „szégyen” szakmát választani, addig ezt a gondolkodást nem várhatjuk el.

 

Na de visszakanyarodva a témához, tehát bekerül az ember az egyetemre, úgy, hogy ezekkel mind tisztában van (legalább is jobb esetben), így lesz valakiből költségtérítéses, valakiből pedig államilag finanszírozott hallgató. Innentől kezdve mit kap a költséges az „alap oktatáson kívül”? Vegyük számba!

 

Ott van elsőként a diákigazolvány. Ha csak a bérletet vesszük, évi 72000 forintot jelent a kis kártya. Emellett múzeumokba, mozikba is olcsóbban mehetsz be és még egy csomó egyébre is használhatod.

 

Aztán ott van a Diakóniai alap, a költségesek szociális támogatása. Nem jelent annyi pénzt, mint a szoctám, de az egyetem nem kezeli mostohaként a költségtérítéses hallgatókat.

 

Ott van a Bursa Hungarica, vagyis a saját önkormányzatodtól igényelhető támogatás, mely szintén rendelkezésre áll költségtérítéses hallgatóknak is.

 

Igényelhetsz szoftvert például a Tisztaszoftver programban, így akár ingyen, de legalább is minimális összegért szert tehetsz olyan szoftverekre, mint például a Windows vagy a Word.

 

Ezek közül – a diakóniai alapot leszámítva, aminek a szoctám az államis megfelelője – természetesen mind jár az államilag finanszírozott hallgatóknak is. De nem jár például annak, aki nem tanul tovább. Ide kerülnek tehát a szülők adóforintjai, plusz a diákoknak járó adókedvezményekbe és a TB-be, de ezekhez annyira nem értek, úgyhogy nem is részletezem. Ha ezt is végignézzük, már korántsem olyan igazságtalan a dolog, véleményem szerint.

 

A harmadik bekezdésben felvetett kérdésed viszont jogos. Minek kell ennyi egyetem, ha egyes diplomák nem versenyképesek. Azonban sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy ma már szinte semmilyen diploma nem versenyképes a túlképzett szakokon, teljesen mindegy, hogy az ELTE állította ki, vagy a Birkáshertelendi Tűzoltószertár. Ha valakinek biztos állás kell középszerű tanulmányi átlaggal (ám valójában emberfeletti teljesítménnyel), annak a BME mérnök karait ajánlom.

 

Ezután más vizekre evezel, olyanokra, amiken én megint „másként hajózom”. Ugyanúgy sztereotípia az, hogy mindenki dúsgazdagnak gondolja a költségeseket, mint az, hogy a költségesek dúsgazdagok. Én például szinte csak olyan költségeseket ismerek, akiknek nehezen megy. Azért van ez így, mert akinek jól megy anyagilag, attól nem hallunk panaszt. Mielőtt még valaki félreértené, vagy félremagyarázná, egyáltalán nem ítélem el, a panaszkodó költségeseket, mert minden okuk meg van rá, hiszen általában dolgoznak is a tanulás mellett és egészen más, és sokkal komolyabb problémáik vannak, mint amit egy átlagos hallgató akárcsak el tud képzelni.

 

Nem tudom továbbá hova tenni ezt a gondolatodat: „Aki nem tehetős és nem lángész, esélye nincs egy értékelhető diploma megszerzéséhez? Valljuk be, ez diszkrimináció. Elég rendesen.” Az anyagiakra vonatkozó rész rendben, de a nem lángész… Ahhoz, hogy valaki lángész legyen két dologra van szükség: rengeteg igyekezetre és szorgalomra (ez most egynek értendő) és génekre. Az első magán az alanyon múlik. Ha valaki nem tesz semmit, vagy eleget azért, hogy bekerüljön az állami képzésre, az nem a felsőoktatás hibája. A gének dolgáról pedig még annyira sem tehet a felsőoktatási rendszer, ezt a két dolgot maximum úgy tudnám összefüggésbe hozni, ha belekeverném az egyházi egyetem és Isten kifejezéseket, de ebbe nem megyek bele, Lázár Tanár Úr sokkal magasabb szinten műveli ezt:)

 

Ha arra gondoltál az előbb idézett mondatban, amire azt gondolom, hogy gondoltál, akkor az én idevágó gondolataimat már megtaláltad a középszerű gazdag-szegény résznél.

 

A diákhiteles részhez érve újra csak bólogatni tudok, én sem értek egyet azzal, hogy valaki adósággal kezdje az életét, ezért ehhez nem is fűznék hozzá semmit.

 

Viszont újra csak máshogy látom az átsorolásos részt. Te még nem találkoztál átsorolt hallgatóval, én többel is. Valóban nem könnyű átkerülni, de a lehetőség létezik. Egyrészről a szabadon maradó államis helyeket minden félévben feltöltik. Másrészről a legrosszabb államisok és a legjobb költségesek helyet cserélhetnek. Az évfolyamtársnőd azért nem került át, mert már nem a tanulmányi átlag, hanem az ösztöndíj index dönt az átkerülésről. Ez egy igazságos döntés, csak a mi évfolyamunk nagyot szívott vele. Más egyetemeken nagyon régóta az ösztöndíjindex az egyetlen jelentős átlag, nálunk csak két éve. Mi annak idején elvégeztünk egy csomó kreditet és mostanra már alig maradt, így hiába lesz valaki kitűnő, mert más évfolyamokban a hategészes átlagok sem ritkák(!). Ez igazságtalan, de sajnos áldozatául estünk annak, hogy az egyetem korábban egy olyan átlagot használt, amit nem kellett volna. A lényeg, a legjobb és legrosszabb 10 százalék, minden szakon helyet cserél.

 

Az ötletedet, miszerint átlagtól függően kellene fizetni, nem tartom jónak. Nem tudom, hogy csak a mi egyetemünkre vonatkoztatva gondoltad a mi szakunkra vagy „unblock”. Mert ha egységesen, akkor annak az a vége, hogy a komm szakokon mindenki 300000 forintos ösztöndíjat kap, míg a mérnökök, fizetnek a 2,1-es átlagukkal több százezret. Ha csak egy egyetemre és egy szakra érted, mondjuk úgy, hogy a szakátlagtól függően határozzák meg a fizetési határokat, az már némiképp igazságosabb, de Te ezzel valóban „nem azt mondod, hogy ne fizessen senki semmit”, hanem azt, hogy mindenki fizessen valamennyit. Ezt, pedig úgy hívják, hogy tandíj. Amiről már egyszer megkérdeztek egy országot.

 

Talán valamivel igazságosabb lenne, de előbb olyan statisztikákat kellene átnézni, hogy államis vagy költséges hallgatók között van több szociálisan nehéz helyzetben lévő. Mert ez csak annyiban jobb, hogy aki közepesen tanul annak kevesebbet kell fizetni, mert a jó tanulók kifizetik az ő részét. Akkor kinek jár ösztöndíj és minek? Úgyis mindenki fizet a tanulásért. Vagy amit az egyik zsebemből kiveszek azt visszakapom? Meg egyébként is, miért fizessek, ha a szüleim adójából tanulok mégpedig jól?

 

De vegyük azt, hogy valamivel igazságosabb ez a rendszer, mint a mostani (talán első blikkre így is tűnik). Akkor viszont játsszuk nagyban. Ne vonjon le senki az adóforintjainkból oktatási támogatást. Nem kell diákigazolvány és diákkedvezmény sem. Legyen 10%-os adókulcs és legyen 700000 forint egy félév alapdíja és innen növekedjenek az összegek. Ilyen esetben ki jár jobban? Az aki 150000 forintból adózik, vagy az, aki 1500000-ból? Ugyanoda jutunk. Akinek van pénze az jól él, akinek nincs, az nem. Teljesen mindegy, hogy hogyan finanszírozzák az oktatást. Ott van az alapvető probléma, hogy a Te édesapád, aki 150000 forintot keres iskolaigazgatóként, legalább olyan, ha nem értékesebb és fontosabb munkát végez, mint az, aki ennek az összegnek a 10-20-40-szeresét megkeresi. Valószínűleg tanult és tett is érte annyit, mint szerencsésebb embertársa. Elnézést, hogy a családoddal példálózok, remélem nem bánt, ha ugyanazt a helyzetet használom szemléltetésre, amit Te. Ott a másik probléma, hogy a rokkantnyugdíjas édesanyád sokkal többet fizetett be korábban állambácsinak, mint amivel most nyugdíj néven kiszúrják a szemét. Csak ha pontosan el kellene számolni minden pénzzel az állambácsinak, akkor nem jutna összeg a „Nokiás dobozba”…

 

Mielőtt elsorolnám az én javaslataimat, egyfajta lezárásként, vegyük számításba, milyen plusz lehetőségei vannak az államis hallgatónak, ami a költségesnek nincs:

 

Ösztöndíj. Valóban olyan érzése van az embernek, hogy ez egy dupla vagy semmi játék, hiszen akinek fizetnie kell, annak nem fizetnek, akinek ingyen van az pénzt kap érte. Csakhogy a rendszer abból a nevetséges feltevésből indul ki, hogy „az államilag finanszírozott hallgató elsőszámú munkahelye az egyetem”, ezért ha jól tanul, jár neki juttatás, ami mellesleg motiválja is. Az is sztereotípia, hogy az államis hallgatók, mind gazdagok. Nekem is nagyon jól jön az a pénz, habár ettől függetlenül még dolgoznom kell mellette. Volt idő, amikor három helyen. Így szerintem nem szabad sajnálni az összeget azoktól, akik jól tanulnak. Mellesleg a rendszer odafigyel arra is, hogy én például idén nem kapok állami ösztöndíjat, mert túlfutó vagyok.

 

Szociális támogatás. Kitértem a költségeseknél ennek megfelelőjére, a diakóniai alapra. Tény, hogy valamennyivel kevesebb, de nem nehéz megpályázni.

 

Erasmus ösztöndíj. Van Erasmusos tapasztalatom, a kapott támogatás másfélszeresét kellett mellétennem saját tőkéből, nem gondolnám, hogy a tandíj mellett ez beleférne, de ha igen, van lehetőség támogatás nélkül kiutazni.

 

Ez szerintem nem olyan szörnyen sok. Persze, akinek nap, mint nap nélkülöznie kell, annak minden forint számít, szóval nem akarok itt államisként kioktatni senkit, csak igyekeztem rámutatni, hogy kinek milyen lehetőségei vannak. Így is az jön ki, hogy a költségesek helyzete nehéz, de leírtam pár lehetőséget, ami szupermenbélát talán már nem vigasztalja, de véleményem szerint az ő írása sem a saját helyzetének javítása céljából született.

 

Zárásképpen még néhány szót arról, hogy szerintem hol javulhatna talán a rendszer. Először is a korábban említett igazságtalanságokat kellene kiküszöbölni. Addig, amíg ezek jelen vannak, a pénzt bárhogy lehet osztani, a rendszer nem lesz fair-ebb, csak egyszerűbben működtethető.

 

Másrészt a hiányszakmákra irányuló képzések tandíját csökkenteni kellene, így azokat nagyobb eséllyel töltenék be. Persze akinek az az álma, hogy újságot írjon, az nem fog elmenni harmadannyiért kohómérnöknek, de vannak olyanok, akik nem tudják mit kezdjenek magukkal és ezért kezdenek bele egy-egy képzésbe.

 

Korábban írtam, hogy az államilag finanszírozott hallgatók munkahelye az egyetem. Ez akkor rendben is van, órára be kell járni, ott kell lenni, a tárgyakat teljesíteni kell. Viszont aki költséges, azokat illessék meg bizonyos kedvezmények, hiszen ő fizet azért, hogy ide járhasson, magyarán, egy szolgáltatást vesz igénybe. Nem azt mondom, hogy ne kelljen órára járnia, vagy könnyített vizsgái legyenek, csak azt, hogy ha igazolni tudja, hogy dolgozik, akkor könnyen kaphasson egyéni tanulmányi rendet, a tanárok ne hátráltassák a diplomaszerzést.

 

Ehhez tartozik az is, hogy aki államis hallgatóként nem jár órára és nem tud igazolást, vagy szintén egyéni tanulmányi rendről szóló papírt felmutatni (amit mondjuk a szociális helyzete miatti munkavállalás miatt kapott), azt át kell sorolni egy bizonyos hiányzásmennyiség után. A felszabadult helyekre megint átkerülhetnek a fizetősök.

 

És azt hiszem mindannyian tudnánk még sorolni a konstruktív ötleteket, de nagyon messze vagyunk attól az asztaltól, ahol ezeket a döntéseket meghozták. Most hamarosan választások lesznek, előre sejthető eredménnyel, aztán majd meglátjuk, hogy észbe kap-e valaki a felsőoktatás helyzetét böngészve, vagy megmarad a mi meddő elmélkedésünk.

 

Elnézést, hogy ilyen terjengősre nyúlt, remélem azért lesz, aki végigolvassa és mindenkit arra kérek, hogy kicsit visszafogottabb hangnemben viseltessen egymás iránt. Engem viszont nyugodtan le lehet üvölteni, de vegyétek figyelembe, hogy ez csak egy vélemény. A vélemény pedig – mint bizonyára tudjátok – olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van egy, de senkit sem érdekel a másiké:)

 

Písz

 

Tálib