Van, aki végzős egyetemistaként, pályakezdő fiatalként álláslesre indul, van, aki át-vagy továbbképzési tanácsokért, ismét más csak érdeklődésből megy ki egy-egy állásbörzére. Persze van olyan is, aki alkalmazottként van jelen.
Standos hostess. Ez állt a munkaszerződésemen. Mégsem az a kóstoltatós, kedvesen kínálgatós munkakör volt ez, hamar rá kellett jönnöm. Aminek egyrészt kimondhatatlanul örültem, mert még pár órás, vásárlással egybekötött nézelődés után is képes beszakadni a hátam, másrészt a két nap végére már magam sem tudtam volna megsaccolni, hogy összesen hány kilométert gyalogoltam le a standok és a szervezői szoba között cikázva, a feladat nehezítése végett jól megpakolt menzai tálcákkal. Azaz sokkal inkább voltam vendéglátós pincérkisasszony, mint bármi más. De élveztem.
Tetszett, ahogy láttam felépülni a helyszínt: éreztem a száradó festék szagát, ami másnap már rikító zöldjével csalogatta az érdeklődőket, a szőnyeggel takart műpadlón, aminek gyomrából előző nap még kóbor vezetékek kandikáltak ki, a börze napján már könnyedén suhant a talpam. Ott voltam, amikor – jóval a nyitás előtt – szállingózni kezdtek a kiállítók, akiknek az ellátásáért, kiszolgálásáért, segítésükért vállaltunk felelősséget. Valami furcsa beavatottság-érzéssel töltött el, hogy szabad volt átlépnem annak az ajtónak a küszöbét, amin egy hatalmas behajtani tilos tábla hirdette, hogy ide csak a szervezők és segítők léphetnek be. Annak dacára éreztem kiváltságosnak a helyzetet, hogy én utóbbi minőségemben csakis azért róttam a köröket a standjaim és a szervezői szoba között, hogy a rám bízott kiállítók minden, étel-ital utáni sóhaját teljesítve érkezzem meg a kiszolgáló pulthoz és a roskadozó asztalokhoz. Az „ami szem-szájnak ingere”-elv csak annyiban működött, hogy a kiállítóknak szánt ennivalóból nem lehetett enni, így csakis akkor ápoltam gyengéd kapcsolatot a gyümölcs-és szendvicstálakkal, amikor tálcára halmozva kiszállítottam a gondjaimra bízott kiállítóknak. Akik amúgy rendkívül készségesen felajánlották, hogy vételezhetek a sütijükből, ha szeretnék.
Nem éltem a lehetőséggel, hiszen annyi megoldásra váró feladat volt még. Extra fénymásolási lehetőséget intézni, elanyátlanodott látogatók számára önéletrajzokat nyomtatni, ebédjegyeket kiosztani, minden rám bízott standnál jelen lenni, beszélgetni kicsit, eltévedt és bizonytalan járókelőket útbaigazítani, a nem hozzám tartozó, mégis saját hostessükkel szemben türelmetlenkedő szakembereket kiszolgálni, és – bár ez elvileg nem követendő példa – de a legjobb reklámajándékokat is be kellett persze szerezni. Ha már saját magam állások után nem kereshettem, legalább egy világítós tollam hadd legyen!
Mégsem ez volt az egyetlen, amivel távoztam az állásbörzéről. Magammal vihettem a standjaimnál lévő kiállítók köszönetét és dicséretét, a pár nap alatt összekovácsolódott munkatársi lelkesedést, és tanúja lehettem, ahogy a szervezők sokhónapnyi munkája egy jól koreografált, rugalmas és értékes rendezvénnyé növi ki magát. Ahol még az sem volt baj, ha némelyik standos hostess az elvárhatónál és megengedettnél kicsivel több időt töltött a pihenőszoba sarkába állított babzsákfotelek ölelésében.
A kép innen van:
