Dr. Lőrincz Jenő tanár, orvos, jogász, nyelvész, egyetemünk kedvelt oktatója. Modernkori humanista, polihisztor, hatalmas élettapasztalattal, bölcsességgel, amit fáradhatatlanul kíván diákjainak átadni. Az alábbi interjúsorozatban Tanár úr életútját kívánom bemutatni...
Folytatás:
Dr. Lőrincz Jenő: Egy év múlva visszakerültem Egerből (Tanár úr a diplomaszerzés után az Egri Tanárképző Főiskolán volt gyakornok- szerk.) magyar-finnugor diplomával a ELTE Bölcsészettudományi Karán tudományos segédmunkatárs lettem. Közben az érdeklődésem is szélesedett, befejeztem a félbehagyott pszichológia szakomat.
….Behívtak katonának, ez nagy fordulat volt. Minden porcikámmal elkerültem volna, mert éppen akkor szerettem volna a magyar nyelv iráni jövevényszavaiból doktori dolgozatot írni. Kellett volna az a félév nagyon, de nem volt apelláta. A katonaságnál pedig átélhettem, mennyire nem vagyok szabad. Hogy ott minden percemmel mások rendelkeznek. Addig megtehettem, hogy minden nap reggeltől- estig a Széchényi Könyvtárban, dolgoztam, ez a tartalékos szolgálat azonban teljesen más életvitelt jelentett.
Eleinte folyton takarítanunk és a civil logika szerinti sok más értelmetlen dolgot kellett csinálnunk. Sokan ezt úgy viselték el, hogy cinizmusba (vagy a kantinba) menekültek. Hatalmukat fitogtató őrvezetők élvezték, hogy a diplomás embereket megtáncoltathatják. Bajom azért nem támadt a szolgálattal, sőt saját erőmből egy kis nimbuszt is teremtettem magamnak. Ugyanis híre ment pszichológus voltomnak. (Bár a szót kiejteni is nehezen tudták.)
Formentera: Véleményem szerint kevés ember képes ilyen mennyiségű információ befogadására ilyen rövid idő alatt, a katonaság idején Tanár úr már 3 diplomával rendelkezett.
Dr. Lőrincz Jenő: Nos, ez túlzás. Mindig is egy diplomának, bölcsészdiplomának tekintettem, jóllehet mai mércével szívesen számítják külön-külön diplomának a három szakot. Szóval, önmagukra kíváncsi őrvezetőket „teszteltem”, akik azután bizonyos tisztelettel bántak velem, megszabadultam attól, hogy minden lépésembe belekössenek. (Ez szó szerint is igaz: elég „ballábas” voltam, a kincstári egyenruha is fordítva állt rajtam.) A nimbuszom egyre nőtt, és amikor a mai nemzetvédelmi egyetem elődjénél fölmerült, hogy skandalum, amiért nincs komoly pszichológia oktatásuk, engem 24 órán belül megtaláltak. Éppen a Hortobágyon túrtuk a földet, rohamásóval, onnan vittek rögtön az ezredparancsnokhoz. El nem tudtam képzelni, mi rosszat tehettem, mire ez a nagy fölhajtás.
A kérdés az volt:
- Elvállalnám-e a pszichológia oktatását?
Azokban a hetekben állandó töprengésem volt, miként lehetne humánusabb viszonyokat teremteni éppen olyan intézményeknél, mint a katonaság is, ez tehát kihívás volt, egyenesen missziónak ígérkezett. A katonai felsőoktatást jócskán másnak képzeltem, mint a polgárit, azért elvállaltam. A tudomány ott is csak tudomány! Az orvostudományhoz való közelebb kerülést ugyan senki sem ígérte meg nekem, homályosan még ennek lehetősége is fölsejlett bennem. Éppen házasodtam, megfelelő körülményeket is kellett teremtenem családom, érkező gyermekem számára.
….Ez az időszak tehát nem a nyelvészet közvetlen folytatása, annak ellenére, hogy az Akadémián retorikát is tanítottam.
….Később, mint pszichológust engem vezényelt a minisztérium egészen tragikus és kényes ügyek (fegyelemsértések, öngyilkosságok) esettanulmány-jellegű vizsgálatára. A hivatalos jelentések ezekről szűkszavúak voltak. Messzebbre látó katonai vezetők viszont szerették volna mélyebben megismerni és feltárni az ilyen ügyek emberi és szervezeti vonatkozásait is. A pszichológiának kezdett rangja lenni.
Bölcsesség, életismeret szempontjából ez nekem is komoly iskola volt.
Formentera: Ezek a tapasztalatok később mind az etikában, mind a jogi tudományok területén kiválóan felhasználhatóak lehettek.
Dr. Lőrincz Jenő: Igen, ennek alighanem törvényszerűen így kellett elmélyülnie. Azokkal a kortársaimmal, akik végzésünk után egy-egy szűkebb területen megvetették a lábukat, s azt hatékonyan művelték, nem versenyezhettem. Szakterületek közötti határok átlépésére való igény azonban reálisan támadhatott bennem. Például ilyen tanulmányok készítése közben sóhajtottam föl, hogyha én egyúttal pszichiáter is lennék, akkor sokoldalúbban láthatnám az egészet. Pszichológusként dolgozni is felemelő és izgalmas, de tapasztalhattam, hogy az én ténykedésemmel az ügynek nincs vége, kórházi kezelés, gyógyítás következik, szerettem volna annak is részese lenni.
Formentera: A saját tapasztalatom azt mutatja, hogyha az emberek bármilyen mentális problémával kerülnek szembe - netalán azzal küzdenek-, félve tekintenek a pszichiáterekre. Félnek a gyógyszeres eset, a drasztikusabb kezeléstől. Tanár úrnak mi a véleménye erről, mi az oka ennek az ellenállásnak?
A nem megfelelő felvilágosításnak, hogy egy pszichiáternek mi a feladata vagy a gyógyszerektől való félelem? Esetleg az a feltételezés, hogyha az illető pszichológustól kér segítséget, nem is olyan beteg, mintha pszichiáterhez menne?
Dr. Lőrincz Jenő: Minden második ember összekeveri a pszichológiát és a pszichiátriát. A pszichiáternek az emberi agyat és idegrendszert töviről hegyire úgy kell ismernie, ahogyan azt az anatómiai gyakorlatokon boncolta, ismernie kell a koponya minden apró részletét, a személyiség elemzése mellett. A pszichológusnak inkább a személyiség, a személyiség társas és környezeti kapcsolatainak tanulmányozása a feladata. Ezek a különbségek azonban sokszor összeérnek, már szinte el is tompulnak, ahogy a tudomány és a gyakorlat fejlődik, az előbbi különbség leginkább a két terület hagyományaiban, eredetében érhető tetten.
Formentera: Az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) bezárása után rengeteg ember veszítette el orvosát, a kórházat ahol kezelték, kezeletlenül az utcára került, és hajléktalanná vált. Sokan közülük magatehetetlen, önmagukról nem tudó beteg emberek, akik akár 30 éve nem hagyták el az intézetet. Állítólag mindenkit sikerült elhelyezni, azonban ebben nem vagyok biztos és véleményem szerint a hajléktalanok nagy százaléka ebből a veszélyeztetett csoportból kerül ki.
Dr. Lőrincz Jenő: Ez könnyen meglehet, mert senkit nem számoltattak el, hogyan alakult a sorsuk. Jobb esetben csak bízhatunk benne, hogy jobbra fordul az életük ezeknek az embereknek.
Formentera: Ahogy már korábban említésre került az orvostudomány, adódik a kérdés, hogyan jutott el a pszichiátriához?
Dr. Lőrincz Jenő: Tehát bennem érett az, hogy bizony orvossá kellene válnom, ne csak pszichológusként, hanem természettudományos alapossággal, szinte molekuláris szinten is legyek fölkészülve. Persze erről hallani sem akart senki a katonaságnál. Jellemző epizód, hogy az első minisztériumi kérvényemet a tanszékvezető kukába dobta.
Formentera: Ez mikor volt?
Dr. Lőrincz Jenő:1971-ben járunk ekkor.
Dr. Lőrincz Jenő: Nézhetjük abból a szempontból, hogy a tanszékvezető foggal-körömmel ragaszkodott hozzám, értékelt. Ez megdobogtatta szívemet, ugyanakkor valami mégis hajtott, hogy vágyamról ne mondjak le. De meg kellett küzdenem. Három miniszter engedélyét kellett megszereznem, hogy felvételizhessek az orvosi egyetemre. Környezetemben legyintettek: úgysem fognak felvenni, de ha már ez a rögeszmém, hadd próbáljam meg egyszer. Végül fellebbezéssel felvettek.
Ezzel minden megváltozott. Mondhatnám kibékültem a világgal.
Nappali tagozaton jártam az egyetemre, a tanári fizetésemet 6 évig élvezhettem, arra az időre függetlenítettek a tanári állásomból, hogy ne csak pszichológus, hanem pszichiáter is legyek. Voltak a katonaságnál tisztán látó vezetők, akik belátták, hogy igen, szükség van egy orvos-pszichológusra.
Formentera: Számomra nagyon érdekes e kettősség, mert kézenfekvő lenne, hogyha valaki a pszichológia tudományát műveli, akkor marad a pályán, ugyanez igaz fordítva a pszichiáterekre is. Azonban aki orvos lesz, egy olyan közegben tanul, és dolgozik később, ami az egész életére kiható szemléletmódot ad, hogyan lehet mindezt összeegyeztetni a társadalomtudományi-pszichológia elképzelésekkel? Mert gyakran lehet azt érezni, hogy jelentős szakadék van a pszichológusok és a pszichiáterek között.
Dr. Lőrincz Jenő: Régebben nagyobb volt ez a szakadék, sőt ellentétek voltak. Én is tudtam erről az ellentétről. Pszichológusok egy kis gőggel azt mondták, hogy az orvosok nagyon egyoldalúak, mert csak molekulákat, szerveket, sejteket ismernek, holott az embernek van „lelke” is. „Orvosi” álláspont szerint viszont a pszichológus az orvos után következik, mert mégiscsak az orvosok kezében van a hatékony gyógyítás. Én sosem osztottam ezeket a nézeteket.
Folytatás következik!
