Ha tegyük fel én testesíteném meg Magyarország választópolgárait, és az utcán sétálva összetalálkoznék a jótündér keresztanyával, tudom mi lenne a három kívánságom.

-      Ne legyek ennyire gyűlölködő,

-      Ne legyek ennyire bizonytalan

-      És tanuljak meg kommunikálni.

Az utóbbi napokban a választások közeledtével szinte minden ismerősömet megkérdeztem, hogy elmegy-e szavazni. A válasz 40%-ban nem volt. Megkérdeztem miért. Azt mondta, nincs szimpatizáns, nem tudja eldönteni, stb stb. Közben eszembe jutott, hogy nem pont ez az ismerős volt-e a múltkor, aki annyira szidta a magyar kormányt, hogy miért ilyen borzalmas a budapesti közlekedés, miért kell rettegni a cigányoktól, miért nem kapok több szociális támogatást, és még sorolhatnám. Miért, miért, miért. Ha ennyire zavar mindez, miért nem teszel az ügy érdekében? Hát, hogy ő ezen úgysem tud változtatni, ő csak egy a sok közül.

Emiatt a moralitás miatt hal meg a demokrácia. Bár visszatekintve a múltunkba nem is csoda ha dögledezik a választópolgár önértékelése. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy kire szavaz, mert ugye ez a legsértőbb kérdés a világon. De hogy miért is? Mert ezt tanultuk otthon. „Ha az iskolában valaki megkérdezi, hogy kire szavazunk, mondd azt hogy nem tudom, és ne vegyél részt ilyen beszélgetésekben.” Mert ugye a politika gyűlölködő, nincs olyan, hogy jó megoldás, és egy politikusnak mindig több a fizetése mint nekünk. Ez a gondolkodás is bennünk van. Illetve a legtöbb ember szeret ellenséget keresni, akit utálhat. Ez is egy szép tulajdonságod kedves hazám.

Mikor beléptem a szavazóirodába, harapni lehetett a tekintetek sugarát, ami reám vetült. Apukám azt ígérte kapok virágot, meg oklevelet, ahogy ők is kaptak régen, mikor először elmentek szavazni. Viszont náluk csak egy pártra lehetett. És ők kaptak virágot is, meg állítólag svédasztalos uzsit. Hozzájuk képest, én a pártok és képviselők kánaánjában éreztem magam, mikor behúztam a függönyt, és kattingattam a szép kölcsöntollat, amit utána megkaptam ajándékba. Viszont svédasztal se volt, meg virág se. Fene a pofájukat.

Azt hiszem egy év alatt nem találkoztam annyi ismerőssel, mint abban a 20 percben, amit ott töltöttem. Megjegyzem, a család barátaival találkoztunk leginkább, reggel 9-kor csak a felsőbb korosztály képviseltette magát, a tizen huszon évesek, valószínüleg még otthon aludták ki a másnaposságukat. Gondolatban mindegyikhez odamentem, lerángattam a takarót, lelket leheltem bele, és a jókislányos nézésemmel meggyőztem, hogy igenis menjen el szavazni. Mert tőle is függ, hogy mikor elkezdünk dolgozni, mikor óvodába visszük a gyerekeket, mikor külföldi kiutazáson töprengünk, a jótündér keresztanya szárnyai alatt leszünk-e, avagy a nyúl üregében várjuk, hogy mikor esik a fejünkre Alice.