Csörög a telefon, látom a kijelzőn, hogy ideiglenes lakóhelyem megbízott vezetője keres a kollégiumból. Átfut az agyamon, hogy mi lehet az apropó. Talán elfelejtettem volna befizetni az épp esedékes kollégiumi díjat? 

Az már korábban is feltűnt, hogy a Bethlen koli rohanó életére eléggé jellemző a nagy fluktuáció, lakók jönnek-mennek, emberek költöznek szét és az új legjobb baráttal össze, még az sem elképzelhetetlen, hogy a szorgalmi időszak kellős közepén bukkannak fel külsősök a folyosókon. Viszont a telefonból felhangzó mondatok még az én sokat tapasztalt kollégista lelkemet is megdöbbentették: alig egy hónappal a félév vége előtt hozzánk is költöznek. Rögtön ketten!

Persze-persze, mondhatnátok, hogy miért is lepődöm meg, amikor a szobák eleve négy lakóra vannak megálmodva, mi pedig az utolsó szemeszterben szinte végig csak ketten birtokoltuk a lakrészt. Talán épp emiatt el is kényelmesedtünk. Sok hely állt rendelkezésre, azaz az összes, legyen szó szekrényekről, polcokról vagy épp a közös asztalról, ahol még ketten is képesek voltunk olyan edénykupacokat felhalmozni, mintha teljes létszámmal működne a kis szobánk. Most pedig vissza kell állni a régi kerékvágásba… Újfent elkezdődik az ismerkedés fázisa, a megszokásé, az óvatos tapogatózásé.

Ha azt hittem, hogy nehezen fog menni, most kellemesen csalódnom kellett. Talán mert nem vagyok már kezdő a közösségben való együttélés tekintetében, talán mert tudom, alkalmazkodás és mindkét fél részéről történő lemondások és kompromisszumok nélkül nem működhet a zavartalan együttélés, talán mindezek együttesen járultak hozzá, hogy az első közös hetünk az immár négyfősre bővült szobában gördülékenyen zajlott. Felfogom tehát a kialakult helyzetet úgy, hogy ismét lehetőséget kaptam arra, hogy érdekes és értékes embereket ismerhessek meg.