Ladies and gentlemen, homosexuals, lesbians, and transvestites – kezdi egyik dalát, az angolszász irodalmi nyelv megújhodásának élharcosa, Afroman, aki igazi hamisítatlan szatirikus, csak olyan nagyságokhoz mérhető, mint Swift vagy Kraus.
Szóval én régóta a „Piszoárt a nőknek!” kezdeményezés támogatója vagyok és remélem megélem, amikor majd élő adásban adják az első férfi melltartóégetést, ott majd körbeér a dolog és Woolf Orlandójáról kiderül, hogy valójában félelmetes, éles szemű utópia (ámbátor, ez már kiderült). A másik nagy jóstehetségnek, Verne Gyulának előkerül egy eddig ismeretlen írása, ami kétneműek bacchanáliáit tárgyalja homályos, sötét helyszíneken (romok között, barlangokban, elhagyatott erődökben, ahol csak a telihold világítja meg a lucskos sárban fetrengő figurákat). Egyébként a piszoár mozgalom alapötlete az általános iskolába nyúlik vissza, irodalomórán Petőfit tárgyaltuk (jobban meggondolva talán Ady-t) és az ő szívszerelmét, lelke egyetlen virágszálát jellemezte úgy pufi, pöfeteg, Kleopátra frizurás tanárnőnk (aki iránt őszinte megvetést éreztem, ahogy általában a despota jellemek iránt), hogy igazi tökös nő volt, cigizett, kocsmába járt és mit tudom én mit csinált még, na és akkor a cimbora mondta, hogy bizonyára állva is pisilt. Ja, a cigit meg a kezén nyomta el. Mindesetre azóta feltartóztathatatlan hévvel küzdök azért, hogy a másik nem is vizelhessen állva, mert ehhez igenis joga van! A kiáltványt megfogalmazván járjuk évek óta a hivatalokat és végig fogjuk vinni az ügyet, megvesztegethetetlenek vagyunk, nem érjük be langyos félmegoldásokkal (speciális, nők számára készített piszoár, még mit nem!).
Ó, azok a szép napok, a feleség nem csinált vacsorát, a férje csupán nevelő szándékkal és a miheztartás végett leverte az asszonyt, vagy lekerült a szíj… ma meg már csak szórakozásból szedik elő a korbácsot. Rég volt, tán igaz sem volt.
Azért az elgondolkodtató, hogy a világirodalom egyik első bátor, házazasságszédelgő asszonya Bovaryné, valójában férfi, egyébként minek mondta volna az öreg Gustave, hogy „Madame Bovary én vagyok”. Bezony, feminista átvilágítás nem ártana, Rosa Parks is azért nem ülhetett le (de leült) azon a buszon, mert nőnek született, Amelia Earhart miért zuhant le?, mert férfi volt a navigátora! A Ken bábuk tervezői visszavágtak, feltételezem minden lány benézett Ken gatyájába, és mit talált ott? Semmit! (Persze-persze, Barbie-nak meg nem voltak mellbimbói, nem csoda, hogy összezavarodtak a dolgok.)
Az androgün mítosz szerint léteztek „kétneműek”, tehát férfi és nő össze volt nőve, minden testrészükből kettő volt, aztán felbosszantották Zeuszt, aki nem ismert tréfát, elég konok fickó volt, úgyhogy elválasztotta őket és azóta is félemberként keresik társaikat, hogy újra egyesülhessenek. A mítoszok kora azonban lejárt, így ma már társra sincs szükség. Félre a gúnnyal, mindannyian szánandó lények vagyunk és ha az empátiát is elhagyjuk, akkor kétségtelen, hogy félemberekként fogjuk elszakítani kapcsolódásaink lehetőségét is. El is felejtettem: világbéke!
Süllyed az emancipáció hajója (mert jéghegynek kormányozták a részeg tengerészek, akikkel minden reggel csak a baj van), a zenekar viszont tovább játszik, egészen addig, amíg a víz el nem éri a konnektort és lészen csillaghullás.
