Már a könyökömön jön ki, amikor anyu elkezdi mondani a szokásos oltalmazó szöveget. Ha ők mennek el nyaralni, akkor mindig jól zárjam be az ajtót, hétfő este tegyem ki a kukát a ház elé, adjak a kutyának enni, inni, locsoljam a virágokat. Ha én vágok neki egy hosszabb útnak, akkor vigyázzak a pénzemre, öltözzek fel, meg ne fázzak, Ha csak este megyek el bulizni, akkor ne igyak sokat, figyeljek oda, nehogy valaki belecsempésszen valamit az innivalómban, vigyázzak magamra éjjel hazafele. Ezt persze már milliószor hallottam, és kívülről tudom, mint a gimnazisták a memoritereket. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha óvodás lennék, és szólnának, hogy nézzek körül az úton, mielőtt átmegyek.
Viszont amikor nem csak a tévében hallom a szörnyűségeket, hanem én is részese vagy szemlélője vagyok egy esetnek, eszembe jutnak szüleim intő szavai, és rájövök, nem hiába féltenek. Bár ennek ellenére sajnos annyi borzasztó esemény van a világban, amire nem lehet felkészülni. Ha minden percben fürkésznénk a rossz arcokat, nehogy kiraboljanak, vagy megkéseljenek, az eget néznénk, nehogy a fejünkre essen egy tégla, esetleg fel ne hajtson egy őrült a buszmegállóba, akkor egy idő után már nem lenne egy nyugodt pillanatunk sem. Egyet tehetünk; ne vívjuk ki a sorsot magunk ellen, még a hozzám hasonló nagyszájú és igazságérzetű emberek is fogják be a szájukat szükség esetén.
Hogy honnan is jött ez a gondolatsor? A minap hazafele tartottam vonattal. Épp anyuval vitattam meg telefonon, mit ebédeljünk másnap, amikor rémisztő ordítás rázta meg az idilli beszélgetést. Beletelt néhány másodpercbe, míg tudatosult bennem, hogy ez a valóságban történik. A hang irányába fordultam, és csak annyit láttam, hogy valaki kivágja a kocsi ajtaját és leugrik a vonatról. Egy középkorú nő pedig üvöltött, hogy fogják meg! Szinte sokkos állapotban, üres kézzel szállt vissza a vonatra, ami ezután elindult. Az egész kocsi felbolydult a hírre, még anyu is megijedt az ordítás hallatán a vonal másik végén. Zaklatottan, összefüggéstelenül beszélt, de annyi kiderült, hogy két megtermett alkatú, sötét külsejű férfi állt a hátsó ajtónál. A nő az utolsó ülésen ült, ahogy megállt Kőbánya alsón a vonat, kikapták a kezéből a pénztárcáját, és már rohantak is. A két férfinak, és az összes iratnak – ami a tárcában volt – már bottal üthetik a nyomát. Ilyenkor persze a kalauz sehol sincs, bezzeg amikor a bliccelők után razziáznak, tucatjával vannak a vonaton.
Szerencsére senkinek sem esett bántódása, bár a sokk és az iratok elvesztése, éppen elég bosszúség. Ennek ellenére hihetetlen, hogy fényes nappal, tele vonaton csak úgy ilyen megtörténik, és senki sem tehet semmit. Ha a rendőrségnek be is jelentik, mennyi az esélye, hogy az ilyen zsebeseket elkapják, amikor sokkal veszélyesebb bűnözőknek sem akadnak nyomára.