Megállni, aztán elindulni, feltétlen gyakorisággal ismételni: megoldás márpedig van. Születni, aztán meghalni, feltétlen gyakorisággal ismételni: én márpedig élek. Mindkét esetben azt kell mondjam tévedek, sőt, hogy értelmetlen vagyok, mire akarok én megoldást, és dehogy élek, mi az hogy élni? Az emberre úgy tartják egy mérték van, még pedig, hogy mekkora a szíve. Manapság kevés az ember és mint mindenki tudja sok az emberszerű lény, vagy embernek látszó, és ők bizony még az ember szívét is kilóban mérik, és megintcsak tévedek. A manapság kicsit elfogult nézet lehet, bár mi számít mostaninak, a magukat büszkén embernek mondók mindig is ilyenek voltak, és maradnak míg abba nem hagyják az emberek összeverését is visszataszigálását a sötét barlangjukba és ki nem másznak onnan.

            Az evolúció az adaptációról szól, de mit teszünk mi? Kikiáltjuk magunkat fejlettebbnek és magunkhoz növesztjük, de inkább alacsonyítjuk a természetet, és akik esetleges kiutat mutatnának, akik a természetre fűzik fel tudásukat, akik bolondok és „betegek”, berakjuk őket egy olyan csoportba ahol a legelhajlottabb és meg nem tűrt hasonmásainkat tartjuk, a deviánsak közé. Az alkoholisták, kábszeresek, a mentális gondokkal küzdők teljesen beleillenek a társadalomba ők töltik ki a hézagokat a zihálva őrzött kategóriáink között. Ők azok a kivételek, akik erősítik a nagyon hülyén és feleslegesen megalkotott szabályainkat. Épp mi vagyunk, akik a legjobban áthágják - bár lassan meg - , a természet „szabályait”, és azok a deviánsnak nevezett „elborult, beteg, utópista, botrányos stb.” igazi emberek azok, akik még esetleg visszatéríthetnének bennünket a helyünkre.

            Az hogy hol a helyünk, egy olyan kérdés, amit csak azért teszünk fel, hogy kötözködhessünk. Az, hogy Samu most is, mint máskor a sötétséggel ölelkezve tér álmodni, nem teszi őt valakivé, sőt az embert semmi sem teszi valakivé, hisz ha mindenki valaki, akkor mindenki különb. Mindkét szülője meg fog halni és ő tud róla, hogy először anyja távozik kétségbeesésében, majd apja mást vesz el könnyítve lelkén az új szeretet biztonságával. Apja a legnagyobb szükségben hagyja ott őket, összetörve ezzel mostohaanyja szívét, ki eztán mással osztja meg a terhet, mit úgy hívunk: Samu. Vannak-e idegen szeretetek? Kell-e még szeretni olyan időkben, ahol már van ember, ki mindent tud? Csökkentünk lenni, majd zsugorodva bujtunk el legféltettebb szervünkbe, a szívünkbe, majd áthatva a tudomány csodáitól, fellélegezve hátradőltünk, sikerült megölni magunkat. Mindent tudunk, s most magamutogatva fedjük el, mik is voltunk, hajdani hibás mivoltunk, mi undormányosan hasonlított egy állathoz levetkőztük. Magunkat részekre osztva, rendezve új tökéletességben csilloghatunk az elmúlt világok felett.

- Minek? – több sebből vérezve hallhatjuk a legutolsó életben maradt hibás egyedet. S utoljára hallhatja, de csak ő, miért is érdemes élni, s sírva öleli meg a világot, s azóta úgy hívjuk Isten.