mondd, szeretsz-e zebrán piroson átrohanni? elérni a villamost, bezsúfolódni vagy ezer hasonló piroson átrohanó ember közé. aztán várni a jelre, amely csak egy hosszú csengetés, de te odaképzeled a hangot, hogy "tessék vigyázni, az ajtók záródnak". a kombínó közben zöldet kapott. jegyed nincs, diák vagy, másra kell a pénz. de azért leülnél, nehéz a táskád, meg a lábad is fáj. mitől is? valójában te sem tudod, hisz egész nap a lakásod legeldugottabb szegletében gubbasztottál, öledben laptopoddal, behúzott függönyöknél... körbenézel, mogorva tekintetek, meg kielégületlen jóképű negyvenesek, amott tébolyodott tekintetű hajléktalan rendezkedett be az egyik ülésen - borvirágos arca s párolgó testszaga megritkította a felette várakozókat, szorosan melletted egy lenyalt hajú 16 éves srác bámul maga elé, fülében lüktet a zene. zene... ugyanmár! valami recsegés. hallod te is. egy idős néni toporog, meg tolakodik, ezt utálod, én is. az a magas fekete jobbra meg szemezne veled.. észre sem veszed? hát hol jársz?... 1 megálló 2 perc. szóval nincs hely leülni, akkor támaszkodj az ajtóhoz vagy mittudomén.. kibírod, már csak fél perc. most meg lelassít, halljuk mindketten, újabb mentő száguldozik a villamossíneken, biztos megint meghalt valaki. vagy haldoklik. az emberek már tolonganak, mindjárt kinyílik az ajtó. elektromos. ajtónyitó gombbal. kisodor a tömeg. egész családias, ahogy ott álltok és várjátok, hogy zöldre váltson a szemafor. már látlak, az út másik felén állok, hamarabb ideértem, gyalog jöttem. mit csinálsz már megint? minek rohansz át a piroson?? megvárlak...