Van egy hely a betontemető félhomályában, ahová  belépve felsejlik előttünk egy alternatív jövő.  Az Ajtósi Dürer sor remete épülete ez, mely valaha diákok nyüzsgő tömegét fogadta nap, mint nap. Ma a művésznép oázisa. Tulajdonképpen olyan nekünk a Keleti Blokk, mint Amerikának New York. Az álmok hazája, a nagy olvasztótégely, összegyűjtve mindenkit, aki teret keres az önkibontakoztatásnak.

Ma már nem valami vasfüggönysúlyú képzettársítás tartozik hozzá, éppen ellenkezőleg. Én mindig azt szoktam mondani, hogy egy „nagy szeretet az egész”.  Mosolyognak is rajtam a többiek, hogy „Babametál, te átölelnéd az egész világot, ha volna olyan.” – utóbbi a gitárosunktól szokott rendszeresen elhangzani, aki talán túl sok 30y-t hallgat, mert mindig a dalszövegeket idézi .

A Babametál név az egyesületben ragadt rám, a zenekar stílusa miatt – hozzáteszem, messze nem metál, amit csinálunk, sokkal inkább indie – a baba pedig…  hát igen. De azért nem teljesen a női érzékenység mondatja velem, hogy szeretet az egész, tényleg az. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, és úgy lakjuk be az épületet, mintha otthonunk lenne a próbaterem. Bízunk egymásban, mert tudjuk, hogy valahol összetartozunk. Mindegy, hogy egyikünk zenél, a másikunk képzőművész vagy egy alternatív társulat tagja. Ha már itt tartunk, két rádió is működik az épületben, a Motoros Hang Rádió és a Muzsikus Rádió – érdemes belehallgatni mindkettőbe, ha egy kicsit elszakadnánk a kereskedelmi vagy éppen közszolgálati de mainstream rádiók libatömésétől.

Szóval hétfőnként várom a szerdákat. Kevés helyen érzem ennyire otthon magam, mint ebben a kelet-európai retro downtempóra lüktető alkotóműhelyben. Mindenünk van, hangszerek, hangszigetelés, kiállítótér, gyakorlószoba, stúdió, közösségi terem óriási babzsákokkal meg kanapékkal, egy hamis zongorával, amit azért nagyon szeretünk, becsületkasszás sör és tea, a pénzt meg egy dobozba gyűjtik, mint mondtam, bizalom. Néha azért elmosom a bögréket:  „Babametál, átmentél konyhaőrjáratba?” Át.

A múltkor hamarabb érkeztem, mint a fiúk. Belesüppedtem az egyik babzsákba az óriási legóbábu mellett. Miközben valami dalszövegen gondolkodtam, nem tudom miért, de eszembe jutott a Huszt meg Kölcsey. Hogy ha élne, talán ő is itt járkálna fel-alá „bús düledékein” a Blokknak, a „csarnok elontott oszlopi közt” valami olyasmit mormolva, hogy „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”