Megállni, aztán elindulni, feltétlen gyakorisággal ismételni: megoldás márpedig van. Születni, aztán meghalni, feltétlen gyakorisággal ismételni: én márpedig élek. Mindkét esetben azt kell mondjam tévedek, sőt, hogy értelmetlen vagyok, mire akarok én megoldást, és dehogy élek, mi az hogy élni? Az emberre úgy tartják egy mérték van, még pedig, hogy mekkora a szíve. Manapság kevés az ember és mint mindenki tudja sok az emberszerű lény, vagy embernek látszó, és ők bizony még az ember szívét is kilóban mérik, és megintcsak tévedek. A manapság kicsit elfogult nézet lehet, bár mi számít mostaninak, a magukat büszkén embernek mondók mindig is ilyenek voltak, és maradnak míg abba nem hagyják az emberek összeverését is visszataszigálását a sötét barlangjukba és ki nem másznak onnan.

            Az evolúció az adaptációról szól, de mit teszünk mi? Kikiáltjuk magunkat fejlettebbnek és magunkhoz növesztjük, de inkább alacsonyítjuk a természetet, és akik esetleges kiutat mutatnának, akik a természetre fűzik fel tudásukat, akik bolondok és „betegek”, berakjuk őket egy olyan csoportba ahol a legelhajlottabb és meg nem tűrt hasonmásainkat tartjuk, a deviánsak közé. Az alkoholisták, kábszeresek, a mentális gondokkal küzdők teljesen beleillenek a társadalomba ők töltik ki a hézagokat a zihálva őrzött kategóriáink között. Ők azok a kivételek, akik erősítik a nagyon hülyén és feleslegesen megalkotott szabályainkat. Épp mi vagyunk, akik a legjobban áthágják - bár lassan meg - , a természet „szabályait”, és azok a deviánsnak nevezett „elborult, beteg, utópista, botrányos stb.” igazi emberek azok, akik még esetleg visszatéríthetnének bennünket a helyünkre.

            Az hogy hol a helyünk, egy olyan kérdés, amit csak azért teszünk fel, hogy kötözködhessünk. Az, hogy Samu most is, mint máskor a sötétséggel ölelkezve tér álmodni, nem teszi őt valakivé, sőt az embert semmi sem teszi valakivé, hisz ha mindenki valaki, akkor mindenki különb. Mindkét szülője meg fog halni és ő tud róla, hogy először anyja távozik kétségbeesésében, majd apja mást vesz el könnyítve lelkén az új szeretet biztonságával. Apja a legnagyobb szükségben hagyja ott őket, összetörve ezzel mostohaanyja szívét, ki eztán mással osztja meg a terhet, mit úgy hívunk: Samu. Vannak-e idegen szeretetek? Kell-e még szeretni olyan időkben, ahol már van ember, ki mindent tud? Csökkentünk lenni, majd zsugorodva bujtunk el legféltettebb szervünkbe, a szívünkbe, majd áthatva a tudomány csodáitól, fellélegezve hátradőltünk, sikerült megölni magunkat. Mindent tudunk, s most magamutogatva fedjük el, mik is voltunk, hajdani hibás mivoltunk, mi undormányosan hasonlított egy állathoz levetkőztük. Magunkat részekre osztva, rendezve új tökéletességben csilloghatunk az elmúlt világok felett.

- Minek? – több sebből vérezve hallhatjuk a legutolsó életben maradt hibás egyedet. S utoljára hallhatja, de csak ő, miért is érdemes élni, s sírva öleli meg a világot, s azóta úgy hívjuk Isten.

A bolognai folyamat célja egy nemzetközi együttműködésen és a felsőoktatási intézmények közötti kapcsolatokon alapuló, mind az európai, mind a világ más részeiből származó hallgatók és a felsőoktatásban dolgozók számára vonzó Európai Felsőoktatási Térség (EFT) létrehozása.”

A kulcsszó tehát a mobilitás.

Több politikus is beismerte, hogy a rendszer bevezetése félrecsúszott:” Pokorni Zoltán, aki 1999-ben aláírta a csatlakozást jelző bolognai nyilatkozatot, úgy látja: a rendszer bevetése félrecsúszott. Szerinte nem volt idő a programok minőségi kidolgozására, és a kapkodás miatt úgy indultak el képzések, hogy azoknak a végét senki sem látta.”

A vélemény nem biztos, a vélemény nem tudás, nincs belőle alacsonyabb, vagy magasabb rendű, rossz vagy jó, meg lehet rágni, le lehet nyelni, vagy nem lehet lenyelni, egy véleménnyel lehet vitatkozni, harcba lehet érte szállni stb.

            A vélemény nem tudás, ugyanakkor kétséges, hogy létezik-e egyáltalán tudás. A tudást tényekre alapozzuk, ezen úton továbbmenve, léteznek-e tények? Pisti magasabb, mint Zoli, elég tényszerű dolog, ugyanakkor, azért mondhatjuk ezt, mert egy adott módon érzékeljük a világot, mert kitaláltunk egy összehasonlítási alapot, amit magasságnak neveztünk és ugyebár feltaláltuk a nyelvet, amivel, ezt az érzékszerveink által szerzett, magunk által kategorizált információt továbbíthatjuk. Akkor ezek után hívjuk biológiailag alkotott véleménynek a tényt? Döntse el mindenki maga. A véleményeken nyugvó világ nagyon diffúz, s az embernek szüksége van egyelőre, arra a véleményére, hogy tények vannak. Amíg emberek között gondolkozunk emberekben, addig nagy baj nem lehet, de a mindenség nem ad a véleményünkre.

            Ugyanakkor a mindenség időben végtelen, de nekünk sikerült egy tengely mentén még őt is felosztanunk, nevezetesen rend – káosz vonalon, s e dualizmusra építettük fel az egész gondolkodásunkat, többek között a véleményalkotást is. Itt jut eszembe gimnáziumi matektanárom egyik mondása, amit akkor alkalmazott, mikor már x féleképpen megoldottunk egy feladatot, s már ott tartottunk, hogy kimondtuk, nincs több megoldás. Erre ő vigyorogva közölte: az, hogy ti nem találtok többet, nem azt jelenti, hogy nincs, hanem azt, hogy hülyék vagytok hozzá.

            Remélem, nem sértek meg senkit azzal, hogy azt mondom az előbb említett történet megfeleltethető a mindenség felosztásának problémájával, vagy akármelyik felosztási problémával, ami az emberi gondolkodással kapcsolatban áll. Hiszen akadnak anomáliák bőven, legszembetűnőbb ez talán a fizikai kutatásokban, ahol, ha már menthetetlen a dolog, a lehető legegyszerűbb megoldást választják, elkönyvelik mérési hibának.

            A véleményem a véleményről csupán annyi, hogy emberi. Most mondhatják felháborodva: „Persze, hiszen mi más lenne?”, lehet, hogy lehet más, lehet, hogy már nem is igazán vélemény lesz, a fentebb említett tanári mondást kölcsönvéve, ehhez még lehet, hogy hülye vagyok.

nem vitatom, hogy egy munkahelyen az embernek a legtöbbet kell kihoznia önmagából. a legtöbb ember multinacionális cégnél dolgozik mert ugye nem mindenki él a fővárosban, ahol a legtöbb helyen szintén nem fizetik meg az embert, vagy éppen feketén dolgozik valahol, ami nem jobb az előzőnél. Most lehetne a történelmi, politikai és gazdasági okokat firtatni, de semmi értelme nem lenne, mert ezt nem most rontottuk el. Olcsó munkaerő vagyunk, ez a lényeg. Nyugaton nem kérdés a nyaralás, hazánkban első kérdés a hitelek kifizetése, a megélhetés. Mégis örüljünk annak hogy egyáltalán az embereknek van munkahelyük és hoyg egyáltalán nekünk lesz -e. Ez a szégyen. Talán többet dolgozunk mint nyugaton bármelyik állampolgár akik legalább 3szor annyit keresnek ugyanezért, emellett nyugodtabban élnek.Egyszerűen csak meg kellene teremteni azokat a körülményeket amelyek nyugaton adottak. Ez pedig nem működik úgy ha a pénzünket nem arra költik amire kellene. Most nem a pártok közötti sárdobálásra kiváncsiak az emberek. Magyarország állampolgárai csak rendet és normális megélhetési körülményeket szeretnének. Az embereket tisztességesen meg kellene fizetni és nem olyan tanácsokat osztogatni amelyekből senki nem él meg!

A főszereplő állandó mozgásban van, minden éjszakát máshol tölt. Csak készpénzzel fizet, soha nem használ hitelkártyát. A főszereplő, hogy az őt üldöző titkosszolgálatok ne férjenek a közelébe, az utcán mindig dokumentumfilmesekkel veszi körül magát. Bármi is történne vele, bárki is támadná meg, azt egyszerre több kamera is rögzítené…

A forgatókönyvet nem Hollywoodban írják. A valóságban történik pontosan minden úgy, ahogy azt most olvasták. Az amerikai hadsereg afganisztáni és iraki tevékenységéről titkos dokumentumokat nyilvánosságra hozó weblap, a WikiLeaks alapítója éli így, menekülve, bújva, rejtőzködve az életét.

Ő a főszereplő. A sajtószabadságra érzékeny közvélemény pedig figyel. Most már nem is annyira a megdöbbentő, sok százezer oldalnyi dokumentumra, iraki civilek tízezreinek értelmetlen és „szabálytalan” halálára (katonai szakzsargonban szabálytalan az a halál, aminek nem kellett volna megtörténnie… ugye, milyen „kényelmes” kifejezés?), szóval a közvélemény figyel, de nem erre, hanem a főszereplő menekülésére. Mert az már nem is a távoli Irakról és Afganisztánról szól, hanem rólunk, a nyugati világ „szabályairól”!

A leleplező dokumentumokat közzétevő 39 éves főszereplő, a WikiLeaks alapítója Svédországból úgy repült pár napja Berlinbe, hogy örökre elveszett az összes csomagja… Aztán egy másik repülőn a pog­y­- gyá­szából eltűnt 3 laptopja… Aztán nemi erőszakkal vádolta meg két svéd nő, akiket 6 nappal korábban látott először és utoljára…

Ki kit bérel itt fel? Titkos ügynökök próbálják kompromittálni, lefékezni, megállítani és majd egyszer véletlenül az utcasarkon, a zebrán autóval elütni? A világ figyel. Sokak szerint most ez a legérdekesebb sztori. Kémsztori, napi folytatásos szappanopera, ahol a fordulatokat az élet írja. Julian Assange hackerként kezdte, Ausztráliában egyszer már majdnem börtönbüntetésre is ítélték bizalmas információk ellopásáért. Most a CIA-ét lopta meg, és ezúttal Amerika eredt a nyomába.

És igen, vége az egyetemnek,, a haverokkal végre összeülhetünk egy alkalmi sörözésre. Nem mintha eddig nem tettük volna meg már több tucatszor, de ez most más: vége az egyetemnek... egy darabig. Nagy igényeink nincsenek: olcsó pia, hangos zene, buta lányok. Még jó, hogy az oldalbordákat nem hoztuk, annyi lett volna a felhőtlen örömnek. Hallgathattuk volna életük nagy problémáit a körmökről, meg hogy milyen kényelmetlen a magassarkú...  - vedd le akkor bmg! De úgy hogy néznék ki? - jön a kérdés. Mindegy, most nincsenek itt. Felmérjük a terepet, van kit választani. Ma szabad, ma csak a haverokkal vagyunk, nem tudhatja meg senki. Még néhány kör kommersz, meg mellé valami töményebb, csak hogy egy kis bátorságot kapjak.  - Fogadjunk, hogy nem mered megszólítani!  - Miben? Egy sör? - Legyen!

Nem is kell több. Odasettenkedek, és arcátlanul meghívom egy piára. Nem túl drágára, hiszen lehet, hogy nem lesz belőle semmi, de azért felfigylejen rá, hogy mit rendelek. Ha nem jön be, akkor majd egy sör után valaki mással próbálkozom. De bejön. Miért ne jönne be? Hiszen ezért jöttünk egy ilyen helyre. Egy kis nyelvcsatánál azonban nem akarok többet, még a végén a nyakamon marad, aztán foghatom a fejem. Még néhány órát elszórakozunk, a haveroktól megkapom a nyereménysört, aztán egy "majd hívlak" - kal lerendezem. Jó este volt, köztünk marad.

A cool csaj olyan, mint a szerencse: sokak mellett elmegy, de csak kevesen kapaszkodnak bele. Persze a cool csajba nem lehet belekapaszkodni, mert azonnal menekülőre fogja. Általában jól kinézi magának, akit akar, és vár, illetve finoman tereli a dolgokat. Itt-ott ránt egyet a szálakon, néha megereszt egy SMS-t, karácsonyi lapot küld a srácnak, az meg csak néz maga elé, és azt gondolja: "Hát ez meg mi?". És ha addig szemernyire sem érdeklődött iránta, hirtelen kíváncsivá lesz. 

A lány körülbelül három hónappal jár a srác előtt időben, pontosan tudja, mire mi fog következni. Kicsit olyan, mint egy sakknagymester, a fiú alig tolta előre a parasztot, neki már ott a fejében a tökéletes matt. A cool csajnak tehát elsősorban esze van, meg érzelmi intelligenciája.

Nem mindig bombanő, de stílusa mindig van, kilóg a sorból, nem tizenkettő egy tucat. Remek színész, énekel, fejben von gyököt törtszámokból, tőzsdézik, úgy vezet, mint egy eszelős, füvet szív karácsonykor, négy nyelven beszél, teljesen furcsán öltözik, a legrázósabb helyzetekben is megőrzi a hidegvérét, gurgulázva nevet, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy mindig tud valami újat mutatni, amivel elkápráztat.

A cool csaj imádja, ha kényeztetik, cserébe pedig ő is visszapattintja a labdát: választottját a végletekig csodálja. Viszont nem bírja a rinyálást, a játszmázást, a tökölődést. Vidám vele az élet, ideális társ, néha lelki szemetes. Mindent megold. Nem lamentál az élet nagy kérdésein, nem fáj neki az, ami nincs. A cool csaj mellett nincsen para, nincsenek nagy mélypontok. Kicsik és közepesek persze lehetnek, a cool csaj sem robot, ő is lehet kimerült, fájhat a hasa, kikészítheti a hidegfrontbetörés. De ezt ő legalább meg is mondja, és nem kell hideget izzadva találgatni, hogy most akkor mi van. Pontosan tudja, hogy hisztizni tilos, soha nem zsarol sem érzelmileg, sem szexmegvonással. 

A cool csajt nagyon nehéz kiborítani, de ha sikerül, akkor az senkinek sem lesz jó. Ő ugyanis olyasmin sértődik meg, amin tényleg van oka berágni. Egyenes, megbízható, igazi rendes ember, cserébe ugyanennyit vár el, de ez a minimum. A legnagyobb hiba, amit a cool csaj mellett el lehet követni, ha a fiú azt hiszi, van még nála is cool-abb. Pedig nincsen.

A cool csávó nem tudja magáról, hogy az. Vagy ha tudja is, úgy tesz, mintha nem lenne tudatában... Külsőre átlagos, nincs rajta semmi különös, de lehet, hogy egy fokkal azért jobban néz ki a nagy átlagnál. Mindenesetre az biztos, hogy nem metroszexuális majom, aki tonnaszám keni magára a szemránckrémet, az önbarnítót, és a hajában sincs diónyinál több zselé. Tarajba semmiképp sem fésüli a sérót, legfeljebb kicsit trendin borzolja.

Ha randira hív, egy pillanat alatt tudja, hogy nagyjából milyen típusú lány vagy, és ennek megfelelően választ helyszínt. Lepukkant, szakadt romkocsmában is otthonosan viszi ki egyensúlyozva a finn vodkát, de ha kell, elvisz a hatcsillagos helyre, és franciául rendel. Sosem beszél túl sokat magáról, de nem is hallgat a szemét meregetve, és nem próbál meg szánalmasan titokzatosnak látszani. Inkább téged kérdez. 

Metálkoncerteken az első sorokban ugrál, de otthon azért tart pár komolyzenei lemezt. Néha hallgatja is őket. Jár művészmoziba, de meg fogja nézni a Die Hard 4-et is, és szereti az Amélie csodálatos életét. A cool csávó vicces, de nem teng túl, nincs benne idegesítő bizonyítási kényszer. Pontosan tudja, hogy aki megállás nélkül ontja a poénokat, az kompenzál, nem bízik magában. 

A cool csávó nem egy rózsaszín érzelem-kocsonya, egy négyzetre emelt Kozsó, de akkor azért elsírta magát, amikor a kutyáját elütötte egy autó. 

A cool csávóval remekül elvagy. Szépen elröppen az este, és csak azt veszed észre, hogy maradnál még, mert annyi témátok lenne. A cool csávónak azonban mennie kell. Hívja a pincért és fizet, tizenöt százalék borravalót hagy. Ha a pénztárcádhoz nyúlsz, lefogja a kezed. Aztán taxit hív, vagy elkísér a villamosig... van egy kis zavar, mert ő csak egy félmosollyal köszön el. 

Egyébként egész este illedelmes. Érezteti veled, hogy érdekled és szórakoztatod, de eszében sincs homályos utalásokat tenni. Nem támad le, nem akar azonnal az ágyába cipelni. Meg vagy döbbenve. Hazafelé sokat gondolkodsz rajta, vajon miért nem kellettél neki. Ha néhány nap múlva újra találkoztok, megint érdekes és kedves lesz, csinosnak és szórakoztatónak talál, de megint taxit hív, és elbúcsúzik. A harmadik alkalommal már te fogod felrángatni a lakásodra. A cool csávó pedig ilyenkor széttárja a karját, mert végül is nem ő akarta. Ha menni kell, hát menni kell.

Már idestova három-négy hónapja járunk ide a Károli Gáspár Református egyetemre és kezd kialakulni a csoport végleges létszáma. Megismertünk új embereket, tanárokat és diákokat egyaránt. Születtek új barátságok, új szerelmek, de vannak akik itt is megtalálták az ellenlábasokat és az áskálódókat. Nekem sikerült eddig elég sok emberrel kialakítanom a jó kapcslatot és ez annak is köszönhető, hogy a többiek mennyire rendesek. Mindenesetre remélem hogy a csoport nagyobbik részét képviselve mondhatom: örülök annak a döntésemnek, hogy inkább erre az egyetemre jöttem. Egy-két órát leszámítva majdnem minden érdekes, és mindenki barátságos, ami egy nagy egyetemen majdhogynem elképzelhetetlen, felsősök jobbára segítőkészek, a tanárok megértőek. Sokat dícsérhetném még az egyetemet, főleg a csoportomat de túl sok lényegi mondanivalóval nem tudnám bővíteni az írást. Már csak annyit szeretnék mindenkinek üzenni, hogy Békés és Boldog karácsonyt kívánok!

Javaslatom a következő: lehessen kiszavazni képviselőket az országgyűlésből (végtére is be is így kerülnek). Vannak olyan demokráciák, ahol egyes képviselők visszahívhatósággal rendelkeznek, ez annyit tesz, hogy attól, hogy valaki mandátumot szerez, nem biztos a helye a ciklus végéig, hanem kimozdítható a székéből. Ennek lenne egy sokkal modernebb változata a kiszavazáson alapuló demokrácia. Kapjon minden képviselő egy kódot, nevet, azonosítót,  – épp mint bármely tehetségkutató versenyben, valóságshowban –, és had lehessen rájuk voksolni, mondjuk minden parlamenti ülésen.

Ez miért lenne jó? Mondjuk azért, mert a választók nem csak négyévente egyszer szólhatnának bele ténylegesen a belpolitikába, hanem nap mint nap, ennek következtében a demokrácia tényleg demokrácia lehetne. Ebből kifolyólag a politikusok nem játszhatnák el azt, (vagy ha mégis, hamar kiszavazódnának), hogy kampányígéreteik szöges ellentét valósítják meg győzelmük után. Továbbá meggondolnák, hogy mit mondanak, és hogy hogy szavaznak egy-egy kérdésben. Sokkal jobban átgondolnának mindent, hiszen saját állásukkal játszanak, mely mint tudjuk, elég jó megélhetést biztosít.

Gondoljanak csak bele, ahogy Kövér László házelnök kétségbeesetten dörmögné a bajsza alatt, hogy mondjuk frakciótársa Dacher Pierre a kiesőzónában van, és ha nem lepi meg valamivel a közvetítést néző szavazópolgárokat (mondjuk, hogy elmond érthetően egy mondatot magyarul), bizony visszamehet makogni Edelénybe.

Egyébként a Jobbik – maga módján – már alkalmazza az ötletemet, csak ők a frakción belül szavaztak a kiesőről, melynek következtében Pősze Lajos hagyta el a képviselőcsoportot.

Izzítsák csak a telefonjaikat… 1222 GYURCSANY, 1222 ORBAN, 1222 LAMPERT, 1222 VONA, 1222 SCHIFFER, 1222 HARACH, 1222 BÁRKI!

Ja, és a szavazók között nyereményt is sorolhatna ki a tisztelt ház, mondjuk a kiesett képviselő által felhalmozott/összelopott/gyűjtött vagyonának felét, vagy legalább két-három havi fizetését, utóbbi is elérhetne néhány milliót.

És médiás szempontból is van egy fontos dolog, a közvetítések nézettsége is jelentősen megnőne, hiszen ki ne akarná látni, ahogy Gyurcsány csomagol…

Na kérem, ez lenne igazi valóságshow...

A kortárstánc nem betegség. Sajnos nagyon sokan nagyon keveset tudnak róla. A kortárs művészet ugyanolyan jelentősségű ága, mint az írás vagy a festészet. Ha még nem voltatok ilyen előadáson, ideje ellátogatni egyre! :) Nahát, pont itt van egy előadás decemeber 16-19-ig minden este 8-kor a Frenák Pál Társulat előadásban amelyen garantáltan nem fogtok unatkozni. Előadás helyszíne a Trafó Kortárs Művészetek Háza

Az előadás címe: k.Rush

"A korszakokon és generációkon átívelő utazást sokat látott ikonikus figurák és emblematikus táncosok társaságában teszi meg ez alkalommal a koreográfus. Legújabb darabjában a rohanás dinamikáját és az ütközés drámai pillanatait filmes emlékképekkel kiegészítve ötvözi, innen a „műfaji” meghatározás is: movie-moving.

Az idő linearitása megtörik, álom és valóság határai elmosódnak, gesztusok és mozdulatok jelölik ki a kereteket, a kereszteződések találkozási pontjait. Philippe Martini videóművész háttere előtt a Frenáktól megszokott letisztult színpadképben csupán egy fehér Cadillac hasítja a végtelent." ( www.trafo.hu)
 

Az előadásokat december 19-én vasárnap k.Rush Premier Party koronázza meg a Mappa klubban ( a Trafó klubja), melyre a belépés k.Rush jeggyel ingyenes.

Íme egy kis ízelítő:

Koreográfus: FRENÁK Pál
Táncosok: Marie-Julie DEBEAULIEU, FRENÁK Pál, HOLODA Péter, JANTNER Emese, LoVas Pál, LŐRINC Katalin, MAJOR László, Nelson REGUERA, SIMET Jessica, UHRIK Dóra
Díszlet: MAJOROS Gyula
Jelmez: SZABÓ Gergely
Zene: Gilles GAUVIN
Videó: Philippe MARTINI
Fény: MARTON János
Műszaki vezető: MOLNÁR Péter
 

vidéki vagyok. imádom magamba szippantani a falusi levegőt. szeretem, amikor a kutyáinkkal rohangálhatok a kertben. kiskoromban estefelé hazamehettem egyedül mindeféle szakkörről gyalog, mert ugyebár nincs távolság és senki sem támad meg... szeretem amikor nyílik az orgona az udvarunkban, illata még sokáig ott marad az orromban, olyan jó, amikor el mondhatom a cseresznyebefőttről, hogy házi, anya csinálta. vagy mikor apu idegenvezetést tart a füstölőben, mutogatva a disznótor kincseit...

kicsit pesti is vagyok. itt születtem. itt laktam 4 éves koromig. aztán a szüleim döntöttek, a gyerek szívjon inkább friss levegőt. napközben mindig úgy érzem pesti vagyok. esténként pedig előjön a vidéki én, aki szeretné hallani a tücsökciripelést. imádom látni a Dunát, ahogy Buda elémtárul, szeretek átmenni a hidakon, örömöm lelem a VI. kerületi utcákban, zeg-zugokban, romkocsmákban, teázókban, lételemem, hogy pörög az élet, itt mindig történik valami, valami jó, rossz is történik, de azt kizárom, meghagyom másoknak, nekem se kedvem, se időm nincs figyelni rá.

így élek én, két szerelemmel. vidékkel és várossal.

Hát igen ezt a témát még nem írtam meg, ugyanis annyi mindent mondanék, de minek. Lehet engem utálni, mert dolgozom a suli mellett, lehet engem utálni, mert 3 óráról hiányzok engedéllyel, hogy is volt "csak a pénzért teszem"...

Lehet engem utálni, mikor hullafáradtan nem bírok felkelni reggel, mert úgy fájnak a csontjaim a fizikai megterheléstől, lehet engem utálni, amikor 83 szülőnek címzek e-mailt ( 3csoport, 83 gyerek), csak a pénzért teszem...

Lehet engem utálni, amikor fonogatom a gyerekek haját és figyelemmel meghallgatom mi történt velük aznap az oviban, a suliban, lehet utálni, mikor látom a szülők arcán a fellépéseken a mosolyt, hogy úgy érzik övék a világ legügyesebb gyereke, mondom, csak a pénzért teszem...

Szinte utálom magam, hogy tudathasadásos állapotban élek, dolgozom és tanulok, azt dolgozom ami éltet, ami érdekel, amit csinálni szeretnék hosszú távon, NÉPTÁNCOLNI csupanagybetűvel...

És hiába utálom, hogy azt se tudom hol a fejem, hova rohanjak, mit kell még megcsinálnom, ebben a szakmában nem kezdhetsz el 25 évesen dolgozni. 25 éves emberek már kiforrott egyéniségek a szinpadon és már régen tudják hogyan kell beszélni a gyerekek nyelvén. Nem hiába kezdtem el 19 évesen Velük foglalkozni... nekem ez a célom. 

Kívánom nektek tudjátok meg milyen érezni egy gyerek őszinte szeretetét, amikor megkapod az első rajzot, hogy Nézd Lili néni, ezt neked csináltam! Kívánom érezzétek azt az érzést, hogy valami életreszólót adtatok, hogy megérezzétek, milyen amikor egy szülő úgy ad a szavadra, hogy tudja neked még nincs saját gyermeked, kívánom, hogy érezzétek azt a fájdalmat milyen amikor ott kell hagyni egy csoportot, kívánom, hogy értsétek meg nem a tanári pályából fogtok meggazdagodni.

Ugyan már, csak a pénzért teszem...

Gyakran elhangzó kijelentés, hogy Einstein diszlexiás volt. Ennek ellentmond az, hogy gyermekkorától kezdve sokat olvasott, és ismereteinek nagy részét ilyen úton szerezte – írja Fehér Péter a Természet Világában megjelent cikkében. Az iskolában nem tűnt ki kortársai közül, bár matematikai tudása messze felülmúlta a többiekét, egyedül nyelvekből volt valamivel gyengébb.

Fekete-fehér, jó-rossz. Sajnos az átmenet nélküli, két különböző pórusra történő kategorizálás az élet minden területén jelen van. Emberi tulajdonságokban, anyagi helyzetben, értékrendekben és a zenében egyaránt. Most a legutóbbiról szeretnék szólni.

Régen megvolt bennem is a leszólás, hogy fúj diszkó/tucczene , ahogy másokban is, a fúj rock/punk/alternatív zene ez nem kell. Aztán az évek múltával csiszolódtam, megismerkedtem mindekét műfaj alegységeivel, s mindegyikben találtam kedvemre valót és kevésbé tetszőt, sőt, akár hiszitek, akár nem, még hasonlóság is felfedeztem a két merőben eltérő zenei irányzat között!

Így akármennyire is triviális és gyermeteg, a mai tanulság csak annyi, hogy ha relevánsabb forrás nem is áll rendelkezésre- legalább a wikipédián nézzünk utána az általunk utált, imádott dolognak, gyűjtsünk információkat és rendelkezzünk nagyobb rálátással mielőtt véleményt alkotnánk.

 Voltam ma egy könyvesboltban. A pénztárnál egy kigyúrt srác és a szőke, mini farmernadrágos barátnője ólálkodott, úgy 18 körül járhattak. Arcukon leginkább tanácstalanság, „mi tévő legyek”-ség mutatkozott. Kezükben Jeans Club-os és Devergo-s szatyrok.  Olyanok voltak, mint én a trendi bevásárlóközpontban: kilógtak a sorból.

A közelükben lévő állványhoz odaléptek, de néhány céltalan, kósza pillantás után visszaálltak eredeti helyükre. Pár perc múlva látom, a srác anyukáját várták, aki pár könyvvel a hóna alatt állt melléjük. Fizettek, távoztak. A könyvesbolt kirakatában a szőke lány még egy enyhét csücsörített, megigazította a haját s magabiztosan továbbállt.

Rövid kis kép, ha nem az effajta megfigyelés lenne a hobbim, fel sem tűnne. A viselkedés, a tettek, az arcok beszédesek voltak. Ezek az ifjak, ha nem is féltek, de rém idegennek érezték magukat – a számomra- nagyon is barátságos légkörben. Nem tudtak mit kezdeni magukkal. Hiába voltak a bolt előtti folyosóval kompatibilisek, az ajtón túl már nem működöttek a jól beidegződött mozdulatok. Senki nem figyelt rájuk. Akármilyen divatosak is voltak, akármennyire is vastag volt a fiú karja s formás a lány feneke, itt ez senkit nem érdekelt. A többség – engem kivéve - könyvbe bújva bogarászott, vagy céltudatosan mászkált a sorok közt és esze ágában sem volt más külsejével, megjelenésével foglalkozni.

Nem akarok felettük pálcát törni, kategorizálni, általánosítani, mert lehet, hogy nem olyanok, mint amilyennek első blikkre tűnnek. De, sajnos épp elég hasonló párt, lányt, fiút látok hasonló ábrázattal, hasonló helyeken, hasonlóképp grasszálni ahhoz, hogy azt gondoljam: bizony, ők tényleg ilyen felszínesek.

Azt, hogy Magyarországon meg fogsz élni csak és kizárólag abból, hogy zenész vagy; most felejtsd el,ha eszedbe is jutott. Nem, hogy nem fogsz megélni, de ha örömödet leled esetleg egy koncertben, akkor még fizethetsz is érte. Viszont ha már fizetsz érte, akkor érdemes egyes helyeket jó messziről elkerülni, mint pl. a fehérvári úton fellelhető klubok egyikét. Alig két hete egy cimborám koncertjére igyekeztem, mely 10kor kezdődött volna, úgy negyed 11-kor oda is értem. Az egy dolog, hogy 600Ft a betépő, mert ezzel támogatom a "feltörekvő" zenészeket, de az, hogy addig nem mehetek be a klubba, amíg a kabátomat nem raktam le további 200Ft-ért, az ótvar módon kiverte a biztosítékot. Miután végre bejutottam, a cimborák még ültek és várták, hogy az előző zenekar lemássszon a deszkákról. Akörül kezdhették. Csupán egy teljes órát késett a "hangmester úr". Ezután valamilyen okból kifolyólag, biztos a szakma legnagyobb császárának érezte magát, nem engedte a beállást a zenekarnak. Úgy szólt kérem szépen, ahogy kellett. Első szám után szóltunk, hogy 'héjóbarát' egy szót nem értek az énekből, vajon miért van ez? Határozott mozdulatokkal felhúzta az éneket, hogy majd így. Nem, így sem. Sajnálatos módon elfogyott fél 11-kor a sör is, a kommersz vodka árából, pedig máshol már tűzdelt őzgerincet szolgálnak fel banánszoknyában. Arcátlanság. Koncert vége. Az elégedetlen együttes elengedhetetlennek tartotta, hogy szóvá tegye a májsztrónak, hogy azért ez nem volt túl korrekt, de a hőbörgésből az következett, hogy pár igen intelligens emberképződmény a tulajjal való baráti kapcsolatára hivatkozva elküldte a művészek bizony a jó retekbe. Remélem nem lesz soha ilyen Deja Vu-m...

Évről-évre egyre csalódottabb vagyok amikor közelegnek az ünnepek. November közepén meglátom az első díszt. November végére már az egész város fényben úszik. Miért? Én ezt inkább nyomasztónak tartom és inkább leránt, mint amit el kéne érnie. Szomorú, hogy az embereknek szinte már csak az ajándékozás, ajándék vásárlás jut először eszükbe a Karácsonyról. Lassan már azt ünnepeljük, hogy jaj, de jó újra van az a hét, amikor minden nap verethetjük valami jól felcicomázott plázába, tele végtelenül egyszerű emberrel. Társadalmi Kikapcsolódás. Nem baj utána jön egy iszonyatosan nagy buli. Az a lényeg h rettenet  mód igyuk le magunkat, éjfélkor takony részegen hívjunk fel olyan ismerősöket, családtagokat, akik nincsenek velünk és beszéljünk össze vissza. Nehéz lenne erre az estére otthon maradni és nem petárdát dobálni mások arcába, vagy esetleg kocsival menni szórakozni alkohol és más kábítószer fogyasztását mellőzve? Az a csúnya, hogy igen. Tisztelet a nem számottevő kivételnek. Mediatizált társ/adalom egyre jobb leszel.