Pszichológus hallgató is vagyok. Küzdelmekkel teli másfél év van alatt próbáltam magamba szívni a lecsüccsenős és bemagolós tantárgyak mellett a statisztika, anatómia, kognitív pszichológia és a pszichofiziológia tudományának alapvető csínját-bínját. Összeegyeztetni a két egyetemet.

Annak érdekében, hogy ne csupán intellektuális (vagy annak tűnő) bejegyzések sorakozzanak végeláthatatlan sorban kedves blogunkon teszek egy merész próbálkozást agyunk kikapcsolására. Ha képes vagy a lazításra és elég bátor ahhoz, hogy belevágj rád vár egy kis kürtöskalács készítő móka, mely a vasárnapi ebédet  megkoronázó  desszertként kifejezetten hatásos lehet szeretteid körében.

Hozzávalók:

A 21. század emberének szeretetfogalma?

Művészet-e a szeretet? Erich Fromm könyvének első lapozgatása számos kérdőjelet ültetett el gondolataimban. Eddigi életem során sosem tekintettem úgy a szeretetre, hogy annak műveléséhez tudásra és kitartó erőfeszítésre van szükség. Manapság sok ember hajlamos azt a nézetet vallani, hogy szeretni annyit jelent, mint egy könnyen múló, törékeny érzést a pillanat hevében megtapasztalni és azt lehetőleg minél jobban kizsigerelni. Hisz ez az érzés is véges (természetesen nem a szülői szeretetről beszélek). Az életet minél jobban kiélvezni, ameddig mód nyílik rá. A hedonizmus mámorában olcsó eufória-pótlékokba temetkezni, melyek természetesen csupán időszakos megoldást jelenthetnek a szürke hétköznapok monotonitásából, az ésszerűtlen rohanásból, az elvárásoknak való megfelelés kudarcából fakadó súlyos lelki problémákra. Ez a sok esetben kiúttalannak hitt helyzet a mai társadalmi feszültségek tömegterméke. A könyvben az efféle embereket Erich Fromm a kapitalizmus automatáinak tekinti, akik előre beprogramozott életüket élik a fogyasztói társadalom eltömegesített normái közepette. „ A modern ember árucikké alakult át. Életereje puszta  befektetés, amellyel a legnagyobb profitra kell szert tennie, amelyet a pozíciója és a személyiségpiac helyzete lehetővé tesz. Elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől. Fő célja, hogy haszonnal cserélje el szakértelmét, tudását és önmagát , „ személyiségkészletét” másokkal, akik ugyanúgy a becsületes és hasznot hajtó csereüzletre törekszenek. Az életnek csak egy a célja: a tisztességes csereüzlet, és egy az öröme: a fogyasztás”

Felfedeztem magamban egy vadiúj fóbiát. Érdekes, hogy többetektől is hallottam már róla, habár nem neveztétek nevén. Ismertem a nyomasztó és agyfagyasztó érzést, mely egyszerűen legátolja az aktivitásra termett neuron pályákat. Azt az elvileg tökéletesen megtervezett rendszert, mely gondolatainkért felelős… de mi a helyzet gondolatnélküliséggel? Töritek a fejeteket, hogy csakúgy nyikorognak a fogaskerekek, de tartalom nélkül mit ér ez az önműködő mechanizmus, az örök machinátor? Vajon a „nem jut eszembe semmi” érzése önmagát generálja? „ Node mégis, kérem, én mégsem vagyok Olyan ember, az nem lehet, hogy Ez velem megtörténjen. Igen, kreatív vagyok és ambiciózus, a ragyogó ötletek szétfeszítik a koponyám… de most. Nem tudom. Nem értem. nem jön, aminek jönnie kellene. Ez valami félreértés.

„Nyitott vagyok, felettébb nyitott vagyok az emberekre és a világra!- üvöltötte a csípős novemberi szélbe Zalán a full-extrás szórakozóhely neon zöld fényekkel megvadított bejárata előtt. Eldugott kis, Zemplén megyei faluból költözött évekkel ezelőtt a LEHETŐSÉGEK városába. - MINDENT akarok! Imádom a változást. Változtatni annyi, mint meghallgatni a világ szívdobogását. Lélekmámorító!–Néhány felestől általában könnyen filozofikus állapotba került egy-egy duhajabb éjszakán. Szüksége volt ezekre a kicsapongó szombat éjszakai féktelen és mámorító eszeveszett mulatságokra. Valójában mióta Budapestre költözött, mérhetetlenül gyötörte a magány. A nap minden percében emberek vették körül. Az irodájában készséges titkárnője minden utasítását teljesítette, az étteremben a pincérek szemmel követték az összes apró rezdülését, hogy egy szükséglete se maradjon kielégületlenül. Emberek, akik fizikai értelemben közel kerülhettek hozzá, de mit sem tudtak arról, hogy lelke mélyén mi zajlik. Erről Ő sem igazán beszélt senkinek, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor hosszas fontolgatás után sikerült meggyőznie TOP MANAGER agyát, hogy ellátogasson egy pszichológushoz. Nem voltak határozott elvárásai, csak végre ki akarta üríteni mindazt, ami a küzdelmes évek során felhalmozódott lelke szennyes kosarában. Mivel úgy gondolta, hogy ahhoz mégsem elég bátor, hogy templomba menjen és gyónjon, inkább a megfizethető megoldást választotta. Mint mindig… (folytköv?)

Szörnyű álmom volt.

Amiről beszélek az álom, mintha nem is lett volna konkrétan egy olyan dolog, amit az emberek álmodni szoktak. Egy teljesen más világban, talán másik dimenzióban éreztem magam, ahol körülbelül minden ugyanúgy működik, de valahogy mégsem ugyanaz, mint itt a való életben. Csak pár másodpercesnek tűnt, és egész végig az az egy gondolat járt a fejemben, hogy fel kell ébrednem, mert különben magába szippant ez a szörnyűség. Ami a legijesztőbb, hogy teljesen tudatában voltam annak, hogy csak álmodom, de valahogy mégsem ment a felébredés. Mintha valami erőnek erejével visszafelé húzott volna. És az az érzés motoszkált bennem, hogyha most nem sikerül, örökre ott ragadok. Az a valami, amiről beszélek nem emberhez, s egyáltalán semmilyen konkrét élőlényhez nem volt hasonló...talán a világszellem. miközben erőlködtem apró elektromos kisüléseket éreztem és fájdalmas volt megmozdulni - tulajdonképpen képtelennek éreztem magam rá. Úgy tűnt, hogy apró villámok cikáznak a szemem előtt. Azt az érzést keltette, mintha áttörtem volna valami burkot, de inkább nevezném dimenzióhatárnak. Rettentő kínszenvedés volt felébredni, és ahogy erőlködtem egyre kevésbé éreztem a visszahúzó erőt. Majd hirtelen kinyitottam a szemem, és a szoba korom sötét volt. Hiába éreztem, - mert nem csupán gondoltam, hanem fizikailag éreztem, - hogy miközben teljes erőmmel próbálok felébredni, csapkodok a kezeimmel és dörzsölöm az arcomat..valójában mindez meg sem történt...Majd alább hagyott az akaraterőm és ismét emészteni kezdett az a furcsa másik világ. Folyamatosan erőltetve koncentrálnom kellett, hogy ne csukjam be a szemem, mert akkor visszasüllyednék és talán nincs visszaút. A részleteire nem emlékszem, de tudtam, hogy amit az a másik dimenzió képvisel egyértelműen rossz. Legalább négyszer-ötször sikerült ismét visszarántania, mire végül teljesen öntudatra ébredtem. Kinyitottam a szemem és pislognom kellett. Nagyobb fáradtságot éreztem, mint lefekvés előtt. Az álom teljesen kimerített, de nem akartam visszafeküdni, tudtam, hogyha most megteszem, akkor nem tudok ellenállni az andalító " gonosznak", mert már nincs elég erőm hozzá, hogy magamhoz térjek. Elgondolkodtatott ez a furcsa "kaland", régi olvasmányélményeim közül Babits Mihály remekművére a Gólyakalifára ismertem rá és abban a pillanatban nem is tartottam lehetetlennek, hogy létezik egy másik világ, és amikor álmodunk, igazából belecsöppenünk abba a Másikba, amely ott nem a Másik, hanem az igazi, s nem tudunk a Másikról, amit itt igazinak hiszünk. Most lehet, hogy megsejtettem a világ titkát. Olyan érzés volt mintha haldokolnék abban a Másikban. Ha Babits gondolatai törés nélkül valóra válnának, ha ott a Másikban meghalnék, akkor itt is vége szakadt volna az életemnek, abban a dimenzióban, amit most eredetinek vélek. Egy darabig igyekszem nem aludni... mert megijeszt, amit láttam.

Párválasztás...és az evolúció

"A szerelmi kompatibilitás alapja a következő 12 személyiségvonásból legalább 4 illeszkedése a párok esetében, hogy a kapcsolat sikeres és tartós legyen: társaság iránti igény, idealizmus, érzelmi intenzitás, spontaneitás, libido, neveltetés, anyagiasság, extroverzió, esztétikai érzék, aktivitási szint, szubjektív jóllét (boldogság) és intellektus."

Vagyis egyáltalán nincsen egyszerű dolgunk a megfelelő partner megtalálásában. A személyiségvonások, amiket az idézet említ, gyakorta nem derülnek ki a kapcsolat elején. Elképzelhető, hogy mire rádöbbenünk a szomorú tényre, már érzelmileg elközeleződtünk, vagy szexuálisan belemerültünk a kapcsolatba.

A hírhedt evolúciós nézőpont élretörése- A párválasztás, mint döntés

A két nemnek evolúciósan kifejlődött preferenciái vannak a potenciális, vagyis a számbavehető partnerek értékének megítélésében. A nők előnyben részesítik az erőforrásokat és a másik fél által nyújtott anyagi biztonságot. Ez jelzi számukra, hogy a férfi rendelkezik azokkal a képességekkel, amik a túlélést biztosítják számára és valószínűsítik, hogy génjei továbbörökítésével ezeket a kedvező tulajdonságokat utódaiknak is biztosítani tudják. A férfiak ezzel ellentétben a pár kiválasztásánál a fizikai vonzerőt preferálják, ami alapján meggyőződhetnek arról, hogy a nő fiatal és termékeny.

A hozomány problámáját (Ferguson, 1989) kifejezetten jó példa a döntés folyamatára. Képzeljük el, hogy a szultán tanácsosa 100, sorban elvonuló nő közül választhat. Akit továbbenged, azt a későbbiek folyamán már nem választhatja. Célkitűzése, hogy megtalálja a legnagyobb hozománnyal járó feleséget magának. Hogyan lehetséges ez? Elképzelhető-e egy határozott stratégia, amely alapján e legkevesebbet veszítünk és a legnagyobb valószínűséggel érünk el sikert. Hiszen ha belegondolunk a hozomány problémája a valós élet választásainak analógiája is lehet.

A megoldás az optimális várakozási szint beállítása, vagyis célszerű nem azonnal választanunk, hanem felmérni a lehetséges jelölteket. A valós életben ennek a keresési szakasznak felel meg a serdülőkor, amikor kapcsolatainkban jellemzően még nem köteleződünk el. Pszichológusoknál hozzáértőbb matematikusok határozták meg a legcélravezetőbb képletet. Ez alapján a 100 nő közül 37-et tovább kell engednünk, hogy felmérjük a lehetőségeinket, majd ezután csak ezután döntsünk valaki mellett, aki a várakozási szintünket megüti. A képlet hatásos, de nem tökéletes. Csupán az esetek egyharmadában válik be, de feltételezem, hogy ennél jobb megoldás nem létezik.

Vagyis kössünk fel a gatyánkat, ha már egyszer párkeresésbe fogtunk! Ami persze nem feltétlenül kell, hogy ennyire közvetlenül megfogalmazódjon bennünk, de huszonévesen az intim kapcsolat iránti vágy elég erőteljes késztetés. Nem biztos, hogy megtaláljuk az óvodásként elképzelt szőke herceget, azt az egy és csodálatost fehér lovon (ma már inkább hófehér jaguárral), de a való élet azt mutatja, hogy a legtöbb embernek sikerül olyan partnert találnia, akivel meg van elégedve

F- generáció, Lájkold!

Az utóbbi évtized rendkívül felkapott témája volt az X és az Y generáció elkülönítése. Douglas Coupland Generation X című művét alapul véve Tari Annamária pszichoterapeuta írt könyvet az Y generációról.  A vélemények azonban azzal kapcsolatban megoszlanak, hogy mikor beszélhetünk a nagy fordulatról, tehát, hogy meddig kell valakit az X és mikortól fogva az Y generációba kategorizálnunk. Anyáink és apáink, vagyis a jelenlegi huszonéves fiatalok szülei még az X generáció sarjainak tekinthetők, ők még jellemzően poroszos tekintélytiszteletben szocializálódtak. Az Y generáció velük ellentétben, egy szabadabb világban, az önmegvalósításra, és az emberi kapcsolatokra nagyobb hangsúlyt helyezve éli életét. Azonban Coupland felosztása szerint az Y generáció már lezárult.

Node mi következhet utána?

Hipotézisem- a Facebook generáció. Naprakész, interaktív, elérhető, mindenről van véleménye, életének jelentős részét a nyilvánosság elé tárja. Internet nélkül szociálisan inkompetensnek érzi magát. Hozzá van szokva ahhoz, hogy társas hálózatán belül mindenről idejében értesül, nem engedheti meg magának, hogy akár egy napot is elszakadjon a nettől, mert kérlelhetetlenül lemarad a jelentős történésekről. Lájkol, nyüzsög, posztol, szemlél, megoszt, befogad. Mindent azonnal akar és képtelen megbirkózni a magánnyal. Bizonyos értelemben dependens és magas társas helyeslés iránti szükséglettel bír.

A rendszer mindenki számára elérhető.  Hiszen hogyan másképp tudnád leghamarabb elújságolni az ismerőseidnek, hogy átmentél a szigorlaton, vettél egy kocsit, vagy épp eljegyezted a barátnődet? Ha kimennél az utcára és egyszerűen belekiáltanád a levegőbe bánatod, örömöd, hogy végre megoszthasd valakivel, valószínűleg idiótának néznének.

Node mindez jó-e nekünk? Azt döntse el mindenki maga…

Sokunk kiált fel néha a tv-t kapcsolgatva, amikor meglátunk egy régi sorozatot, hogy "Úristen, hisz ezen nőttem fel!" Nos, ez velem is előfordul néha és legutóbb rendhagyó módon akkor történt meg, amikor egy ruhaboltban jártam. Szerintem mi lányok rögtön tudjuk miről van szó, amikor valaki a Stradivarius nevű boltot emlegeti.Én itt találtam rá gyerekkorom egyik kedvenc sorozatára. Több pólóról Dylan és Brandon képe nézett vissza rám, az egész Beverly Hills-es csapatról nem is beszélve. Egyik pólót kapkodtam le a másik után a fogasokról, melynek az eredménye, hogy 4 új rövidújjú, papírvékony felsővel gazdagítottam a ruhatáram december közepén. ( és azt már csak zárójelben merem megjegyezni, hogy ajándék vásárló körútra indultam, de csak saját magamat sikerült eddig megajándékozni)
Hát igen, ilyen amikor az emberben előjönnek a régi emlékek; amikor suliból hazajövet a szobám közepére ugrottam, tv bekapcs és rögtön felcsendült az ismerős főcímzene. Aztán a legkisebb részletekbe menő elemzés anyukámnak, aki nem nézte soha a sorozatot, mégis mindig kénytelen volt végig hallgatni azt is, hogy milyen színű zoknija volt a szereplőknek.
Ezért a 4 póló. Imádtam a Beverly Hills 90210-et és ennek mostmár időnként teljesen egyértelmű jelét tudom adni és amelett, hogy közben még a divatot is követem. Azt mondanom sem kell, hogy eddig sem vetettem meg a Stradivarius-os ruhákat, de mostmár a márka nálam number 1-ná avanzsált a gesztus miatt.

Coco Chanel 1883 januárjában született Albert Chanel és Jeanne Devolle gyermekeként Saumurban, Franciaországban.

Szegénységben, de legalább a családjával élt, négy testvérrel, amíg 12 éves korában édesanyja is elhunyt, apja pedig magukra hagyta őket.

7 évet töltött egy katolikus árvaházban, ahol kitanulta a varrónői szakmát. A nyarakat rokonoknál töltötte, ahol az unokahúgai megmutatták neki, hogyan kell kicsit szebben, díszesebben varrni, mint ahogy azt az apácák elvárnák. 18 éves korában elhagyta az árvaházat, és egy helyi szabónál kezdett dolgozni.
Kis idő múlva megismerkedett Étienne Balsan angol aranyifjúval, akibe beleszeretett, és akivel később együtt is élt.

Elkezdett kalapokat tervezni, és a párizsi elit hamar rajongani kezdett a műveiért. Nemsokára megkereste a kezdőtőkét ahhoz, hogy Balsan és egy másik gazdag szerető, Arthur 'Boy' Chapel segítségével 1909-ben megnyissa saját kalapboltját Chanel Modes néven a Cambon 31. szám alatt. 

Ünnepelt francia színésznők jártak hozzá vásárolni, ami megalapozta hírnevét. 1913-ban első női sport ruhákat kínáló üzlete is megnyílt Deauville-ben. Marthe, Gounaut-Biron grófnője volt a legelső arisztokrata ügyfele. 1916-ban haute couture szalonja Biarritzban kapott helyet, majd négy év múlva a mostani helyén nyílt meg újra, Párizsban. Ready-to-wear kollekciója halála után, 1978-ban debütált.
A legismertebb kosztümje (1923) egy elegáns, fekete szegélyes, térdig érő szoknyából és egy szögletes kabátkából áll, gyapjúból szőve, szintén fekete szegéllyel, aranygombokkal. Hozzá gyöngy kosztümékszer illik. A kis fekete ruhát is újra népszerűvé tette, aminek sokoldalúságát az mutatta, hogy nappalra, és éjjelre is tökéletes választás volt, mindössze a megfelelő kiegészítőkkel kellett párosítani.

Coco szerint 'Simplicity is elegance', ami annyit tesz, hogy az egyszerűség jelenti az eleganciát. Elsőként kezdett jersey anyaggal dolgozni. Szívesen kombinálta a bizsukat igazi ékszerekkel, és táskáit pántként funkcionáló aranylánccal díszítette, öv helyett sálat kötött modelljei derekára.

A Chanel darabok a tükröződő, és egymásba fonódó C betűkről is felismerhetők, ami nem saját tervezés - egy franciaországi vidék tulajdonosa találta ki neki.

Több, mint 30 éven keresztül lakott a Hotel Ritz Paris-ban.
A II. világháború alatt egy időre be kellett zárnia divatházát, de újult erővel nyitotta meg. Sosem volt házas. 1971. január 10-én halt meg a Hotel Ritzbéli lakosztályában, ahová visszaköltözött utolsó éveire.

Egyik kitűnő ötlete a Chanel N°5 volt, a leghíresebb illatát Ernest Beaux fiatal vegyész mesterségesen; aldehidekkel (szintetikus anyagok, melyeknek virágillata erősödik a desztillálás folyamán) létrehozott mintáiból választotta ki. Az ötödik üveg rejtette az illatot, amit 1921. május 5-én mutatott be. A világ egyik legismertebb parfümjévé vált, népszerűsége még ma is töretlen.

1922. július 7-én született San Biagio di Callalta-ban, Olaszországban, egy tehetős borkereskedő gyerekeként. A hét testvér közül ő volt a legkisebb. Édesapja építésznek szánta, ő azonban inkább a ruhakészítés felé kacsintgatott, és Saint-Étienne-be költözésükkor beállt egy szabónak segíteni.

1944-ben, a háború után Párizsba költözött. Rajzoló lett a Paquin divatháznál, de nem sokkal utána megkapta a lehetőséget, hogy A szépség és a szörnyeteg című film jelmezeit tervezze 1946-ban. Karrierje meredeken ívelt felfelé; a következő évben Christian Diornak dolgozhatott, és a New Look kollekcióba kreált öltözékeket – a kosztümöket és a kabátokat bízták rá. Itt alkotta meg híres bárkosztümjét.
1949-ben alkotta meg saját divatházát. A női divatot elegánsabbá tette, mégis a férfiak ruhájának forradalmasítójaként tartották számon – többek között kiegészítőket is tervezett számukra.

Cardin az üzletszervezésben is példaadónak bizonyult, a mérvadó divattervezők közül elsőként használta márkanevét (voltaképpen személynevét) licencüzletek nyitásához, eleinte Franciaországban, majd világszerte. 

1959-ben megtervezte ready-to-wear kollekcióját, és kis szériában készült darabjait a Lafayette áruházban lehetett megkapni. Bár kollegái először megvádolták, hogy eladta tehetségét, a nagy siker után követni kezdték példáját. Hogy olcsóbbá tegye ruháit, pl. a kézi varrást gépivel helyettesítette. 

Üzleti tehetsége máskülönben is egyedülálló, amennyiben a divat közvetlen területéről is elmozdult, vállalkozása karóráktól lakberendezési tárgyakon, porcelánokon, kerámiákon és bútorokon át elektromos cikkekig, autók belső térkialakításáig terjed.
Ő volt az első tervező, aki a japán piac felé fordult, miután 1959-ben odautazott. 

Kihagyhatatlan lehetőséget látott benne, és lassan beszivárogtatta a francia divatot az országba, csakúgy, ahogy Kínába is.
1960-ban mutatta be férfi készruha kollekciójának darabjai között az ujjatlan szmokingot. A hatvanas évek jelentették számára a legnagyobb sikereket.

1962-ben bevezette a space age look irányvonalát. Merev, rövid tunikák, sisak, védőszemüveg használata jellemezték a kollekciót. Divatba hozta a gallér és ujj nélküli miniruhákat, amelyek geometriai mintákkal voltak díszítve – általában három élesen elütő rombusz, vagy koncentrikus körök. 

1965-ös André Courrèges tervezővel közös elhíresült párizsi bemutatóján elsőként küldött gumicsizmás manökeneket a kifutóra, fényes, műanyag kabátban és nadrágban. Ugyancsak ő hozta divatba a kötényruhát.

1966 környékén találta ki az unisex darabok divatját, de ez akkor még nem igazán terjedt el.
Az élvonalban volt akkor is, mikor a tervezők elkezdtek a védjegyükkel ellátott készruhákat gyártatni. 

1970. óta az Espace Pierre Cardin Theatre tulajdonosa, ami színház, kiállító terem és vendéglátóegység egyszerre. A Pierre Cardin Társaság igazgatója, és Maxim étterem- és szálloda lánca világ számos nagyvárosában működik nevét használva, valamint virágokat, csokoládét és borokat is forgalmaz.

Kapható babakocsi, toll, óra, szemüveg, parfüm (Cardin, Choc és Énigme), bútor, de repülőgépet és autót is kialakítanak Cardin stílusban.

Az haute couture francia kifejezés, „magas szabászat”-ot jelent, azaz  magas színvonalú, nemes kivitelű ruhakészítést. Az exkluzív, egyedi gyártású divatcikkekre vonatkozik. Eredetileg az angol Charles Frederick Worth munkáit nevezték így, aki a 19. század közepének Párizsában alkotott. Hozzá kötődik a márka megteremtése is, hisz elsőként látta el a nevével a ruhákat.

A jelenkori Franciaországban az haute couture védett névnek számít, amit csak bizonyos jól meghatározott követelményeknek megfelelő divatházak használhatnak. Azonban a kifejezést általánosabban is használják mindenféle különleges, egyedi gyártású divatos ruhára, akár Párizsban, akár a divat többi fővárosában (Milán, Tokió, Róma, New York, London) készültek.

 Az haute couture mindig kiváló minőségű, drága anyagokból, különleges odafigyeléssel készülnek, gyakran időigényes kézimunkával.

Ahhoz, hogy Franciaországban egy divathá reklámkampányaiban hivatalosan is használhassa az haute couture kifejezést, és megkapja a couture ház címet, a következő fontos követelményeknek kell megfelelnie, mint hogy privát ügyfelek számára gyártott, egyedi darabokat kínál, Párizsban saját szabászatot működtet legalább 15 tagú stábbal és minden évadban bemutat egy minimum 35 darabos kollekciót a párizsi közönségnek.

A Chambre syndicale de la haute couture szigorúan ellenőrzi az haute couture cím hasznalátatát. A kritériumokat 1945-ben állították fel, de azok betű szerinti betartása máig is kötelező jelleggel bír.

Gyakran látni különös, formabontó haute couture ruhákat a kifutón, amelyeket a kritikusok néha hordhatatlannak minősítenek. Ezek a darabok teljesen egyediek, általában megrendelésre vagy egy bizonyos alkalomra, kizárólag kiváló minőségű anyagokból készülnek. Egy ilyen luxusviseleten minden kézzel varrt és kidolgozott, még az utolsó gomb mintáját is külön a ruhához tervezték, és nem ritkán meghökkentően drága anyagokat, például gyémántot vagy aranyat használnak fel hozzá.

A kifutókon bemutatott haute couture darabokat ritkán sikerül eladni, leginkább csak a divatház presztízsének emelését szolgálják. Igazi profitot inkább a pret-á-porter – a mindennapi viseletre tervezett, sorozatgyártott – kollekciók hoznak.

Márk Hegedűs : Azon gondolkodom, hogy ha itt eszi sokunkat a fene a gép előtt, mért nem egy kávézóban, kocsmában, szórakozóhelyen, koli szobában, parkban, bárhol iszogatunk-nevetgélünk együtt, ahelyett, hogy kommenteznénk, lájkolnánk, csoportoznánk. Persze lehet azért, mert én is épp azzal áltatom magam, hogy mindjárt publit írok, csak már lassan 2 órája itt tartok... 2lájk

Brigitta Molnar: Hideg van

Tímea Tömböly: Szóval szívemből szóltál. Sokszor megfogalmazódott már bennem ez a gondolat. Pl. amikor hétvégén mindenki kibukott, hogy az X-faktorból miért Veca esett ki. Lehetett volna közös tvzős estét tartani. Én már próbáltam szervezni közös dolgokat, de mindenkinek minden fontosabb, holott szerintem időnk nagy részét esténként gép előtt ülve töltjük. A baj az, hogy előre nem tudjuk, hogy pont egy időben itt fogunk ülni. De megpróbálhatnál te is összehozni egy közös vmit, bármit. Nekem is publik sorát kéne gyártanom, de ihlet 0. És holnap még színházas zh is vár rám, amire szintén nincs kedvem tanulni. 2lájk

Noémi Németi: én éppen esszét írok, de bár veletek lennék valahol ...

Tímea Tömböly: Mindenki vegye a kabátját, és fél óra múlva Blahán találkozunk:) 1lájk

Hajduk Zsófia: igen, csatlakozom Timihez, hiába van vmi program, ha nincs közös időpont. nekem az esték jobbak, Brigi nem az éjszakai típus, van akinek másik egyetem, külön programok. de jó lenne, ha jövő félévben megoldanánk mondjuk 2-3 hetente egy beülős estét. amúgy támogatok ilyesmit jan 15 után is. mondjuk egy pótszilveszterezős kocsmázást.

Tímea Tömböly: No ez vicc volt. Pedig milyen jó lenne... De ha már ennyien ugyanarra vágyunk, akkor lépjünk is az úgy érdekében, és mi lenne, ha péntek délután/este beülnénk vhova egy nagy vidám dumapartira.

Tímea Tömböly: Amolyan előkarácsonyi buli lenne, és január végén vizsgaidőszak zárás, utószilveszter ürügyén akár nálam is megülhetnénk. 1 lájk

Hajduk Zsófia: Délutánba benne vagyok, a hetes vonatig tudok maradni, mert utána nagyon rossz a csatlakozásom.

Hegedűs Márk: mért ne?

Ez csak egy átlagos hétköznap este volt a Facebookon. Ilyenkor elkezdhetnénk elemezni a Facebook előnyeit vagy épp hátrányait, de most nem szeretnék ebbe belemenni. Sokkal inkább elgondolkodtat az a tény, amit Márk fogalmazott meg. Ez az első év az egyetemen, amikor egy nagyon jó csapat került össze, és megelőlegezem; barátságok alakultak ki. Egy-egy óra után a szünet igazi klubdélutáni hangulattal telik. Most már közös programokat próbálunk összehozni, egyelőre kevés sikerrel, de ami késik, nem múlik. Ma már egy szinte családi karácsonyi délelőttöt töltöttünk el énekszóval, beszélgetéssel, sütikkel és kólával. Visszatérve Márk kommentjéhez adott egy jó társaság, lehetőségek programokra, mégis otthon ülünk. Nem hiszem, hogy ez személy szerint a mi hibánk lenne, sokkal inkább a társadalmi hanyatlásé.
Tegnap felhívtam egy barátomat, hogy már megint hol van, miért nincs fenn msnen. Nah de megkaptam tőle a magamét, hogy nem hajlandó ott dekkolni, úgyhogy vagy találkozunk élőben, és csinálunk valami programot, vagy üljek a seggemen otthon, és bambuljam egyedül a képernyőt. Teljesen igaza van, el is szégyelltem magam, és megfogadtam magamnak, hogy ezentúl mindenhova megyek, ha hívnak. Ti is kövessétek a példámat, és publióra után irány a kávézó.
 

Sok lenyűgöző ruháról tudunk már a korai időkről is, de  a divat maga 20. százai jelenség. Korábban rengeteg öltözködési stílus létezett, ezek országoktól és társadalmi osztályoktól függően is eltértek. 

A dolgok akkor változtak meg, mikor Charles Frederick Worth elhatározta, hogy több akar lenni egy egyszerű szállítónál, és elkezdte a ruháit aláírni, akárcsak egy művész. Ekkor született meg a márka.

A szállítóból tervező lett, és amit létrehozott, maga volt a divat.

A divat Párizsból származik, és az egyik legfontosabb jellemzője, hogy változik. Úgy tűnhet, hogy ezt a tervezők saját hóbortjaik és hangulataik szerint alakítják, de a valóságban a ruháik csak akkor érvényesülnek, ha beleillenek a kor szellemébe. Ily módon a tervező egyértelműen nevezhető művésznek, főleg ha a ruhái eredeti, kézzel készített darabok.

A divat igazán csak az 1960-as években lett népszerű. A tömegtermelés éveiben rájöttek, hogy a ruháknak nem kell egyedinek lenniük ahhoz, hogy alkotásként tekintsenek rájuk. Ekkor a márka független erővé vált. Nem csak ruhákon, de már szinte bármilyen tárgyakon megtalálhatjuk a márkajelzést és sokszor a tervezést nem is maga a tervező végzi, csak a nevét adja hozzá. 

- Heti 1-et kellett volna csak írni Balázs!

- Igen igen, de nem mindig volt rá időm.

- Mert? Mi a szart csinálsz, hogy nincs heti fél órád? Atomerőműben dolgozol?

- Hát nem, csak annyi dolgom volt mostanában.

- Jaj, hagyjuk már ezt a hülye dumát. Te is tudod, hogy az égvilágon semmit nem           csinálsz! Nem dolgozol, gyakorlatilag nem tanulsz, csak élsz bele a világba apád pénzén.

- Jó tudom, de tényleg sokszor volt úgy, hogy írtam volna csak nem volt miről.

- Nem volt miről? Minden alkalomra volt téma, és ha nem is lett volna, gondolom észrevetted, hogy publicisztika a tantárgy neve tehát arról írsz, amiről akarsz. Lusta vagy mint a föld!

- Tény.

- Ennyi? Ezt sikerült kipaszírozni magadból? 10-nek kell lennie neked most 6 van. Ez 2-es.

- De most miért? Az a 6 legalább jó. Vagyhát nekem tetszik. Írhattam volna gyorsan négyet mindenféle érdektelen témában, fikázhattam volna a való világot, meg szánalmas zenekarokat csakhogy meglegyen a kötelező darabszám, de szerintem jobb, ha az a 6 amit megírtam, legalább őszinte és nem kierőszakoltam magamból.

- Mindjárt elsírom magam.

- Akkor 5-ös?

- Bohóc…

Ez a tizedik! El sem hiszem. Tizedik, tizedik, tizedik, tizedik. Megőrülök, kiugrom a bőrömből és meztelenül fogok rohangálni 20percen belül az udvaron. Úgy ver a szivem, mint még soha egyetlen randi, koncert, kocsmázás előtt sem remegett. Izzadok, pislogok, vakarom a fejem és nem birok ülve maradni. Ez a tizedik! Tudod mit jelent ez?? AZt jelenti, hogy kapok most egy ötöst a Tanár úrtól. Ötöst érted??? Mert ez a tizedik...a tizedik.

Álomszerű történet, ahogy a lerobbant külvárosi gyárépület elé begördül a reklámmogul Charles Saatchi zöld Rolls Royce-a, hogy hősünket a marhafej körül rajzó legyektől (A Thousand Years) elindítsa a világhír felé. Aztán Hirst diadalmenete: a formaldehidbe foglalt tigriscápától (The Physical Impossibility of Death in the Mind of Someone Living) a Turner-díjon át az eladási és látogatói rekordokig minden vonalon csak a siker kíséri. Nem árt neki az alkohol, a drog, a bulvársajtó, a kritika némelykori fanyalgása, mindenfajta lelkifurdalás nélkül játszik a művészeti élettel és életművével. Azután 2002-ben a megvilágosodás, barátja Joe Strummer (a Clash egykorvolt énekese) váratlan halála és a félelem: „Először éreztem, hogy halandó vagyok.”

Hirst szakít Saatchival, később egy tűzvészben több műve megsemmisül. Megalkotja a világ legdrágább műtárgyát, egy gyémántokkal ékesített koponyát (For the Love of God), de nem talál valódi vevőre. 2006-ban még a tigriscápát is ki kell cserélnie, mert már foszladozni kezd, és az új vevő elégedetlen.
Hirst legutóbbi akciójáról is nehéz eldönteni, hogy kezdet-e vagy végpont. Szeptember 15-én és 16-án Londonban, a Sotheby’s-nél ugyanis aukcióra bocsátotta az utóbbi egy-másfél évben készült műveit. Nem hazudtolta meg önmagát, a kiállításként bevezetett árverésnek címet is adott: Beautiful Inside My Head Forever.
Az aukció nemcsak azért volt különleges és példátlan, mert eddig soha nem látott eladási módszert vezetett be, nem is csak azért, mert soha nem látott árakon keltek el a művek, hanem mert ilyen nagyságrendben még soha egyetlen művész nem fricskázta meg a műgyűjtőket, és ezáltal a művészeti világot. Az aranyozott patájú és szarvú Aranyborjú rekord-kikiáltási ára és rekord-leütése mellett a vásárokból ismert, pörgettyűvel szétfröcskölt festékpacák vagy a szakmányban gyártott színes pöttyös blöff-képek is ugyanúgy vásárlóra találtak, mint a sorozatgyártott formaldehides dobozok, bennük a legkülönfélébb állat-egyedekkel.

Damien Hirst az, aki kiismerte, hol vannak e rendszer sarokpontjai, melyek azok a közhelyek, amelyek mozgását meghatározzák. Ismereteiből kiindulva pedig jelen pillanatban ő irányítja műgyűjtők és galeristák, aukciós házak és művészek halálos táncát, épp e közhelyekkel játszva. Művészeti közhely maga a „művészet ez még?” kérdése, közhely a zseni és az őrült közötti hajszálnyi különbség, közhely az alkotó kiléte, hogy vajon egyetlen géniusz vagy egy egész gyár készíti el a műveket, közhely hogy egyáltalán kell-e még az alkotói kéz, és persze közhely a művészet eladhatósága is. Valamennyi művével, sőt e talán külön műalkotásnak tekinthető árveréssel is ezeket a kérdéseket teszi fel. Mire megtalálják, lehet hogy már késő lesz, mert kiderül, hogy nincs is válasz, sőt errefelé sincs tovább. Nincs tovább a rekordokban, nincs tovább a sokkolásban, nincs tovább a gyári előállításban. Erkölcsi értelemben és művészetelméleti fogalmakban kifejezve már itt is beütött a csőd. Vagy rosszul látjuk, és épp most kezdődik valami új.

Magyar gazdag, a kés szépek országa, de még olyan nagy rád a Prada, meg a Dolce Gabbana, inkább költenéd jó kampányra, mint hugyozandó Champagne-ra. Te bálványok ványadt lábú báblánya. Tudod mi vagy? Egy táska használt koton, valami Louis Vuitton, egy naiv úton. Hello Kitty, nem is sejted, hogy a Swarovski annyiért jön, mint a seggeden a szarod ki. A fogad fend ki, a Fendit dobd fel a vállra. Éhes lett a proliszag az Operabálba. Buda imázs: Mond csak, hogy a pesti más! Sokkal több koksz kell, hogy ne te legyél a messiás. Persze lehetnél önmagad, és nem a számlák ura, a pokol kapujából úgy is visszajön a bálás ruha

Az amerikai Matthew Barney szobrászat, képzőművészet, performance és filmezés határvidékeinek vándora.

Barney 1967-ben született Kaliforniában, sokáig atletizált, és szobrásznak tanult. A nyolcvanas évek végén tűnt fel New Yorkban, elsősorban közönség nélkül megtartott, fizikai képességeit maximálisan próbára tevő akcióit dokumentáló videókkal. Ilyen volt a Drawing Restraint (Megfékezett rajzolás) sorozat, amelynek egyik darabjában különböző eszközökkel egy galéria mennyezetéhez feszítette magát, és hosszú pálcával rajzolni próbált.

 A neves Yale University-n végzett 1989-ben. Pályája kezdete óta az emberi test foglalkoztatja, legfőképp a saját teste. Barney, akiről köztudott, hogy Björk gyermekének apja, szobrászként aposztrofálja magát, dacára annak, hogy javarészt két-dimenziós képekben fejezi ki magát. Megjelenése szenzációt keltett az 1993-as Velencei Biennálén, amelyről a Prix Europa 2000 nevű elismeréssel tért haza. Bár művészete nem örvend általános népszerűségnek, a New York Times "generációja legfontosabb tagjaként" jellemezte. 

Már a legelején Barbara Gladstone-nal dolgozott (B. G. New York művészvilágának, a SoHonak az egyik legismertebb galéristája). A munkája már kezd olyan formákat érinteni, amelyek nem részei a szigorúan vett képzőművészetnek, de még mindig szobrászként közelíti meg a feladatokat. 

Az illúziót tartja egyik legfőbb okának annak, hogy filmmel foglalkozik, számára nagy felszabadulást jelent hogy miután létrehozott egy formát szobrászként, az a vetítés által élni kezd a moziban. Egyre inkább vonzza a narratíva, sokkal jobban érdekli az, hogy elmeséljen egy történetet, mint hogy csináljon egy szobrot, ennek ellenére videódarabjait is szobroknak tartja. Kétségtelen, hogy egyes munkáival közelebb kerül az elbeszélő művészethez.

Munkáiban rengeteg biológiai természetű utalást találhatunk, ezek célja egy olyan struktúra felkutatása, amelyre támaszkodhat. Mindaz, ami a biológián túl van - azaz, hogy egy férfi miért és hogyan viselkedik férfiként, egy nő pedig nőként -, szerinte valójában tanult struktúra. Őt annál, hogy maga az emberi forma mi módon alakul, sokkal jobban érdekli, hogy egy biológiai forma miképpen fejlődik.

2010. december 6.-án gazdagabb lettünk egy új 30Y nagylemezzel, a Városemberrel. Őszintén szólva nem igazán értem ezt a lemezt. Gyakorlatilag semmi köze nincs az eddigi munkájukhoz. Egy interjúban azt olvastam, Beck Zoltán Tanár úr nyilatkozta; hogy tulajdonképpen magas ivből sz**nak rá, hogy ki-mit gondol, ez az igazi 30Y. Becsülöm azokat az együtteseket, akik évről-évre meg tudnak újulni és fejlődni, mint hangzásvilágban, mint szövegvilágban, előadásban. Azon a Csészényi tér és a No.4 annyira hibátlan és tökéletes két lemez lett, hogy vagy ott és úgy kellett volna abbahagyni, vagy pedig ugyanúgy maradni és új nótákat irni. Nem ez lesz az év lemeze nem kell megijedni, de igy is vannak nagyon szivhez szóló és mondanivalóban gazdag dalok, amikért azért érdemes megvásárolni az albumot és ezzel is támogatni a pécsi brigádot.

Ugye mindenkinek ismerős ez a szám?Hány átmulatott éjszakát zárt le az utolsó leghosszabbnak tűnő út, melyet ezzel a busszal tettünk meg és bekötött szemekkel küzdöttünk, hogy kibirjuk az adott megállóig. Gyönyörű emlékek, magasröptű beszélgetések, csajozás, pasizás, hupákolás..Viszont egy dolgot sosem felejtek el, akkor sem, ha a fejemből nem látok ki és fülig ér a mosoly. Az értékeimet jól elzárni és a kezeimet a zsebemre helyezni. Évek óta nézem végig, ahogy az alvó, álló, fekvő embereket különböző alakulatok önfeledten, jól megszervezett, finom kézmozdulatokkal fosztják meg értékeiktől nap, mint nap. Ha szerencséd van, akkor csak lelopnak és mennek, ha nincs akkor már mögéd ültek, valami éleset érzel az oldaladon és tehetetlenül hagyod, amig dolgoznak. Legtöbbször felbátorodom annyira, hogy megkérem a 'jómunkásembereket', hogy ne tegyék ezt, mert nagyon csúnya dolog, de utána sajnos én leszek a középpontban és azt sem kivánom senkinek, tisztelet a kivételnek. Szomorú..Még szomorúbb, hogy amikor egyértelműen ezt a szemed előtt csinálják jóember te kinézel az ablakon, vagy a földet nézed nagy szigorral. Nem baj erre holnap úgy sem emlékszünk igaz, mert neked ma összejött. Berúgtál, elszivtad, felszedted, hazamentél..Boldog Karácsonyt!

Folytatódik a dohányosok elleni boszorkányüldözés: nem elég, hogy már 69 aluljáróból kitiltottak minket nemsokára már a megállókban sem lehet majd ágyújtani. Ehhez még a jogszabálymódosítástól nem riadnak vissza a megátalkodottak. Kíváncsi vagyok, hogy a javaslat támogatói között hányan vannak olyanok, akik maguk is dohányosok és nem használnak tömegközlekedési eszközöket. Persze, nekik nem gond az, ha nem gyújthatnak rá egy cigire a buszmegállókban, ha negyed vagy fél órát kell várniuk egy buszra. Miért is lenne ez gond nekik, hiszen sohasam járnak efféle járművel. Kényelmesen beterpeszkednek a szolgálati kocsijukba vagy amit abból  a pénzből vettek meg, amiért igazából meg sem dolgoztak. De ha így állunk, akkor az én egészségemért is tegyenek és tiltsák ki a városból a belső égésű motorokat és a buszok se állhassanak meg járó motorral a megállókban, sőt, el se indulhassanak. Tolja csak el jó húsz-harminc méterre a sofőr aztán majd indulhat. Továbbá követelem, hogy azonnal zárjanak be minden McDonald's-ot és Burger Kinget. Ne kaphasson senki magyarországon cigit, piát, benzint, zsírt, a folyókba ne engedjenek szenyvizet, az ételekben egyetlen E sem legyen. Követelem az azonnali átállást nap és szélenergiára.

Ennyit a magánéletről. Nem elég, hogy a sajátunkat át kell élnünk, ami néha vígjáték, máskor tragédia, nemegyszer pedig dráma, még az arcunkba tolják ezt a „valóságshow”-nak nevezett akármit. De bármennyire is értelmetlen műsor ez az akármi, minket mégis érdekel. Mert ki ne szerette volna meglesni a szomszéd lányt zuhanyozás közben a fürdőszoba ablakán keresztül, vagy ahogyan a részegen hazatámolygó férjet sodrófával veri az asszony? De, hogy jól szórakozzunk, összeszedték nekünk egy csoportba a nemzet legkreténebb tagjait, hogy ingyen szállásért, kaja-piáért, meg némi népszerűségért kirakják a kamerák elé, amijük van. És ne higgyük azt, ezek olyan átlagos emberek, mint mi. Kit is izgatna átlagos emberek élete? Nem, van itt cigány, elnézést: roma, pornós csaj, kidobó, meg ki tudja még, hogy milyen hasonló értelmiségi körökben mozgó illető. De nekünk ez kell. A parasztvakítás megvan, a többi a szociológusok dolga.